Ah-met maga is átérezte a pillanat fenségességét. Érezte, ahogy a fénylő ponthoz közelítve egyre kevésbé tudja megkülönböztetni egymástól a dolgokat, ugyanakkor mégis teljes egészében, egységben látott immár Mindent. Csodálatos érzés kerítette hatalmába, amely leírhatatlan volt számára. Teste valahol a távolban, mégis oly közel, pusztán a szemeiben megjelenő könnycseppekkel reagált. Ezt az érzést teljesen átvette a vele egységben lévő Im-en-táh-op-met, a tűz rendjének főpapja is.
Miután meghallgatta a tűz és a víz elem főpapjának gondolatait, Ah-met ragadta magához a szót:
– Tisztelet a főpapok végtelen bölcsességének, és hála a mindent megvilágító fénynek! Barátaim, megértve a mindent átölelő akarat, azaz a szent tűz kettős misztériumát, és elgondolkodva a víz életet adó szent erejéről, én most a levegőről, a gondolat szabad szárnyalásáról, a tudat hatalmáról kívánok szólni nektek. A szeretetben való szent egyesülésről, az „Én vagyok” végtelen felismeréséről. Mert az első ok, vagyis az öntudat végtelen azonosulásra kapott lehetőséget az egyetlen teremtőtől. Ezt az azonosulást fogjuk fel úgy, mint a rácsodálkozó és felismerő szellemet. Ez által vagyunk mi mindannyian azok, amiknek valljuk magunkat, megértve és egyben megélve azt a végtelen csodát, amit szeretetnek nevezünk. Az öntudat elfogadása és hárítása, vagyis a szeretetben való megélése hozza létre az átélés teljes spektrumát. Mert bizony a szeretet és annak hiánya: a „nem szeretem”, vagyis a félelem együtt mozgatja a létezésben jelenlévő tudattal bíró lényeket, így adva meg nekik a valósággá válás egyetlen jelenlévő pillanatát. Az öntudat teremti meg önnön idejét és valóságának
színterét, ahol megtapasztalhatja felfogó képességének határát. A megismerhetőség, és a valóság határai a vizsgálódó szellemi lény számára sokszor nem esnek egybe. A gondolat, azaz a szellemi cselekvés oly végtelen, mint maga az, akiből e létezés megszületett. Felfogván tudatunk önnön létezésének végtelen szeretetére hangolva a látszat és valóság elkülönüléseit, és így megszüntetni annak illúzióját, a teremtő gondolat ereje szükséges. Egyetlen módja a szeretem és a nem szeretem önkorlátozó hitrendszerén való túllépésnek, a megengedés létállapota. Az elkülönülés helyett a ragaszkodás valóságát felfogva a tudat megengedi az önmagában nyugvó végtelen elfogadó létezését. Így ismerhető fel a mindenben nyugvó és a mindenben jelenlévő információ, azaz a tudat sokszínűségének azon igazsága, hogy ez mind egyetlen tudat műve. Csupán a létező engedi meg magának, hogy valaminek vallja magát, és ez által valaminek ne vallja magát, s így megtalálja a megoldást arra, hogy szeretetének és félelmeinek kontrollja által elérje a teremtés nagyszerű csodáját. A megengedés ereje valójában az egyetlen tudatot tanító erő, amely által pont ez a csoda nyilvánul meg. Mert amit megenged magának a szellemi létező, tudatának tudatosságában, az számára olyan evidenciával rendelkezik, amit az „ÉN vagyok” valósága által bevonz az életébe. Az öntudat, mint információ tehát valójában a biztos és létező végtelen valóság magaménak vallása, vagyis a HITEM. Mert amilyen hitem van, az valójában a megengedésem mértékét mutatja meg egy irányban. A hitre jutásnak, s így a valóságom alakításának pedig ezek a lépcsőfokai… ¹
… ¹: a továbbiakat nem kívántam leírni, mert szeretném a hallott információkat még ellenőrizni, kipróbálni az életemben. Talán majd egyszer visszatérek rá. Lekszikov Attila megjegyzése.