Miután kinyitotta szemét engedte, hogy a kellemes bizsergés végigjárja egész testét, majd fordult is és fürge léptekkel indult At-ina után. Sok megbeszélni valójuk volt.
Hálótermébe érve igazából cseppet sem lepődött meg, hogy nem találta ott a mozgékony, cserfes lányt. Ah-met egy halvány mosollyal a szája szélén engedte szabadjára gondolatait és összpontosított. Úgy döntött kihasználja az időt és befelé figyel, hogy még jobban belemerülve a részletekbe jobban átláthassa az elmúlt időszak történéseit. Így jutott el a tűz elem főpapjának képéig és aztán ezt a fonalat megragadva, még mélyebbre haladva jutott el addig a pontig, ahonnan most nem volt visszatérés számára.
Szükséges volt jelenléte. Érezte szükségét és tudta, hogy a tűz elem főpapjával már-már túl könnyen kialakult kapcsolódásnak igen nagy jelentősége van. Ott volt és élvezettel hallgatta – és egyben aktívan vett részt – a tűz elem főpapjának tanításakor a lebegő pulpituson. Látta az őröket és érezte az őrség vezetőjének meglepődöttségét, amikor az szinte számon kérte a tűz elem vezetőjét a beszéddel – és valójában a rejtett kapcsolódással – összefüggésben. Ott volt mindvégig, amikor a tűz elem papjait figyelve Im-en mély transzba merült és átadta magát a lángok táncának, hogy aztán egy újabb álomszerű érzést élhessenek át együtt.
Ez az átlépés volt az a pont, amikor Ah-met megszédült. Soha nem érzett ilyet, hiszen soha nem csinált még ilyet ezelőtt. Azon kívül, hogy testben nem volt jelent az Im-ennel való csatlakozás után sehol, mégis mindent látott, érzett és tapasztalt egyszerre, most még egy szinttel tovább jutott és a tűz rend főpapjának szellemi testét is követni tudta az utazás további részén. Sőt, nem csak, hogy követni tudta, hanem a kapcsolódásuk valójában egy újabb szintre emelkedett és még mélyebbé vált. Egy meditáció a meditációban, egy álom az álomban, egy utazás az utazáson belül. Mindez egyszerre. Teljes mértékben megszűnt minden, szinte követhetetlen volt már az egész. Tudatának minden apró szegmensére szüksége volt ahhoz, hogy megtartsa ép elméjét. Aztán az egész alábbhagyott majd el is tűnt, épp oly gyorsan, mint ahogyan érkezett. Mint egy kapu, ami arra kéri a rajta keresztül haladót, hogy előbb fedje fel erejét, hogy aztán bebocsátást nyerhessen. Ah-met átért, tudatának teljességében és elméjének békéjével.
Együtt figyelte az alattuk zajlódó csata képeit a tűz rendjének főpapjával. Együtt érezték át, tapasztalták meg az energiák tömkelegét, melyek ide-oda pattogva, recsegve-ropogva cikáztak a csatamező minden egyes pontján. Együtt érezték, mégis távolinak tűnt mindez. Figyelmük fókuszpontját már kötötte. Az ő dolguk nem a lent dúló harcban való részvétel volt. Egy egész más hívást hallottak. Olyan hangot, melyet nem lehetett semmi mással összehasonlítani. Egy belső kérés, egy belső utasítás, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni, mert lényüknek része volt. Ők maguk voltak azok ott, akkor és úgy. Hogy miért szellemi formában voltak jelen – Ah-met ráadásul még egy annál is finomabb formában – talán még ők maguk sem értették a pillanat felé közeledve. A hívást viszont hallották és tudták, hogy feladatuk eleget tenni a fülükben hangzó kérésnek, hiszen ez Életük, létük lényege: az esszencia, a minden. A találkozás, az egyesülés és végül a szétszóródás.
A szétszóródás, ami fenntartja az erők egyensúlyát, a harmóniát és a békét. Hiszen az energiák örök forgása és mozgása megállíthatatlan módon tartja fent az egységet, a Rendet, hogy aztán egymáshoz közelítve, összeölelkezve, újra eggyé válhassanak a pillanat gyönyörűségében, ezzel mutatva meg a teremtés misztikumát!
Ah-met maga is érezte a pillanat fenségességét. Érezte, ahogy a fénylő ponthoz közelítve egyre kevésbé tudja megkülönböztetni egymástól a dolgokat, ugyanakkor mégis teljes egészében, egységként látott immár Mindent. Csodálatos érzés kerítette hatalmába, ami leírhatatlan volt számára.
Teste, valahol a távolban, mégis oly közel, pusztán a szemeiben megjelenő könnycseppekkel reagált.