Így ért véget a tanácsnokok udvari beszélgetése a nagy megrázkódtatás előtti időkben. A pontos dátumát az elbeszélő szándéka alapján, jótékony homály fedi.
Ahogy a vendégek szépen lassan fogyatkozni kezdtek, beleértve a többi tanácsnokot is, Tl-osz visszavonulni készült. Sok idő eltelt mióta lehetősége volt élvezni kicsiny házának nyugodtságát. A teljes nyugalom kívülről most sem volt egészében jelen, ezt ő is tudta, mert az őrség tagjai vigyázták a kis fákkal tarkított kert és a fehér épület környékét. Mégis, valahogy az egyedüllét misztikus fátyla libbent Tl-osz szemei elé, amint az utolsó vendég is elhagyta az udvart. Először nyomasztóan hatott rá, hisz már-már el is felejtette milyen is az, mikor önmaga van. Ráadásul, ha az Öd-Év-re helyezte szellemi fókuszát, akkor most is látta, amint két másik, egymástól teljesen különböző helyen szinte nyakig ül – vagy éppen áll – a munkában, az egyeztetésekben, a kristályok elemzésében, olvasásában. A képek teljesen ellepték elméjét és gyorsan visszavonta figyelmét a különleges övről, hogy megtapasztalhassa magát az egyedüllétet.
Megállt az épület közepén és szépen lassan fordította körbe tekintetét. Léptek zaját hallotta kintről, sőt még távoli beszélgetések halk nesze is megütötte időnként fülét. Egy pillanatra megfeszült, majd ugyanolyan gyorsan el is lazult, hiszen tudta, jó kezekben van az őrség védelmében, valószínűleg őket hallja. Figyelme a külvilág zajairól hamar tovább is kalandozott a házában lévő berendezésekre. Nem is figyelte őket igazán, inkább túlnézett rajtuk, valahogy keresztül az egészen és közben végig önmagát kereste. A kapcsolódási pontot magával, ahol élvezettel, örömtelien és teljes felszabadultságban megölelheti a sokszor teljesen szerteágazó énjét. Mikor érezte, hogy közel kerül, az Öd-év általi kivetülések képei abban a pillanatban áttörték mentális védelmének falait és képekkel, információkkal bombázták elméjét. Aztán újra csak maga volt a szobában, majd újra érkeztek az újabb energialökések, tapasztalások és emlékek a kivetülésektől. Hosszú percekig folytatódott ez a mentális küzdelem, az önmagára szánt minőségi idő megtalálásának harca. Ha bárki kívülről látta volna, semmit sem vett volna észre az egész történésből, hiszen Tl-osz egy helyben állt a szoba közepén, lassan pislogva, időnként fejét megdöntve vagy kimérten forgatva nézelődött a szobában. Belül viszont más volt a helyzet, ezt pedig csak Tl-osz érezhette. Vagy mégsem?
A lépések azóta már elhalkultak háta mögött, igaz, mindent meg is tett, hogy kizárja azokat figyelméből. Meg volt róla győződve, hogy az őrség tagjai jönnek-mennek az udvaron. Pedig a lépések nem az őrök lábainak dobogásai voltak, hanem Rág-us-Pan fordult vissza nem sokkal távozása után és sétált vissza hozzá. Tl-osz az ő lépteit hallotta, de persze ezt nem tudhatta. Rag-us-Pan kissé az épület külső falához húzódva, fejét csak épphogy az ajtónyíláson bedugva, csendben figyelte a tanácsnokot. Tudta, érezte a tanácsnok vállára nehezedő terhek súlyát és tudta azt is, hogy Tl-osz-nak most meg kell találnia azt az egyensúlyt, amit éppen keres. Avatott szemeivel felismerte a belső vívódást. Azt a belső játékot, ami a folyamatos energiaáramlást időnként mederbe terelni hivatott, hogy aztán az egész új lendülettel, tudatosítva indulhasson újra útnak az életek körforgásának rengetegében. Ehhez pedig elengedhetetlenül szükséges az időnkénti megállás. Tl-osz-nak pedig most erre van szüksége, Rag-us-Pan minden kétséget kizáróan tudta ezt. Lopva figyelte őt, arcán halvány, hamiskás mosollyal.
Tl-osz mindeközben belső képeire koncentrálva kereste azt a nyugodalmas pillanatot, amikor megszűnik ez a folyamatos billegés a mérleg nyelvei között és ahol meglelheti belső egyensúlyát. Az erőlködés, a koncentráció közben néha halk nyögések is elhagyták száját, ráadásul időnként fogát is csikorgatta. Mindezeket először észre sem vette, annyira feszülten figyelt. Aztán megszűnt minden feszültség, minden figyelni akarás, minden áramlás, minden külső hang, minden belső viszály. Csak a csendes tó csillogó felszíne tükröződött elméjében. A megérkezés tavának nyugodt, csendes kis fodrozódásai játszottak, melyek visszatükrözték valódi nagyságának fényét. Tl-osz megérkezett. Végre újra egyedül volt. Csakis ő maga, önmagával. Úgy érezte, a tó vizének egy cseppje folyik le szépen lassan arcán, amint könny formájában megjelenik a külső világban a hazaérkezés dicsőségét hirdetve. Felszabadulást, megnyugvást hozott magával. Amint szájához ért és megcsiklandozta, hosszú percek után akkor mozdult meg először és kezével óvatosan letörölte, szép lassan kifújta a levegőt, miközben csendesen mosolygott.
– Igen, valóban régen voltam magamban – mondta szinte kivehetetlen csendességgel az épületnek és magának.
Rag-us-Pan, amint Tl-osz kezét mozdulni látta, visszahúzta fejét az ajtóból és háttal a külső falnak támaszkodott. Boldogság tükröződött szemében és teljes lényén, annak minden szintjén. Együtt örült Tl-osz-szal teljes szívéből. Visszafordult az ajtó felé, hogy köszöntse őt, majd hirtelen megtorpant, és a tőle telhető lehető leghalkabb léptekkel – és természetesen az őrség szemei által kísérve – csendesen osonva elhagyta az udvart.
– Ez most nem a beszélgetések ideje – mondogatta magának út közben.