Az ametisztkristály falán túl, az ügyeletes templomszolga féltérdre ereszkedve fogadta Ah-met-tá-ahm főpapot.
– Dicsőség és hála az egy teremtőnek, hogy épségben a templomban köszönthetem kontinensünk élő lelkiismeretét, a levegő rendjének főpapját. Az én nevem At-in-a, engedelmeddel elkísérlek a legbelső szentélybe.
– Örömmel látom újra szépségedet At-in-a. Rég volt már a találkozásunk a fényünnepen. Nem telt el nap, hogy ne gondoltam volna rád.
– Zavarba hozol, ó élő lelkiismeret! Nem is reméltem, hogy temérdek elfoglaltságod mellett még személyemre is szánsz időt. Nem érzem méltónak ezt.
A főpap szívéből szólóan és vidáman felnevetett. Régen érezte ennyire felszabadultnak magát. Mintha ezer és ezer mázsás súlyt vettek volna le válláról. Hogyan is felejthette volna el azt a napot. Bár számtalan fényünnepen vett már részt, hiszen tisztségéből adódóan kötelező volt megjelennie a tavasz köszöntőjének díszes ünnepségén, de ahogyan saját magának oly sokszor megfogalmazta már, inkább ezer óra légirobogós száguldás az örök fagy kontinensének viharos szelei között, mintsem részt venni a 12 órás protokolláris ünnepségen. Hiába is tagadta volna, szerette a száguldást és szenvedte a protokollt. Makacs és szabad lelkének ne mondja meg senki, hogy mikor és mit kell tennie.
Szellemileg tökéletesen tudta, hogy mit miért kell tenni a liturgiák alatt, ellenben a lelke vágyta a szabadságot. Még akkor is, mikor zord körülmények között kellett légirobogóznia, imádta, hogy csak ő és a végtelen van jelen. Olyankor eggyé vált Istennel, végtelenül szabad volt és lelkileg teljesen felöltődött. Egyszerűen és könnyedén szárnyalt, mint a levegőben süvítő madarak. Ezen alkalmakkor még az öreg idő is meghátrált előtte és hagyta a főpapot: lenni.
Mikor fellépett légirobogójára megszűnt számára minden, nem volt már te és én, nem volt különállóság, nem volt múlt és jövő. Az öreg idő lent maradt a föld porában, neki sem volt helye a főpap mellett. Lénye ilyenkor a teremtés örömét, a szabadság táncát, a létezés eksztázisát élte, de ami még furcsább volt, talán saját lelkének is, hogy ugyanezt a felszabadulást érezte akkor is, amikor először találkozott At-in-a-val. A pontosan 2 évvel ezelőtti fényünnepre is a „szokott lelkesedéssel” készülődött, de az az ünnep mégis emlékezetessé vált számára. Persze nem a jól ismert és már oly sokszor végignézett liturgiák miatt, hiszen a tavasz-ünnep elég zárt koreográfia szerint zajlott.
A csillagászati év első napján, a föld elem főpapja köszöntötte a felkelő napot, hogy áldással lássa el a kettősség világában élő embereket. Így földre hozta és áldása által termékennyé is tette azt. Minden év első 3 órája a föld iskolájának köszöntője volt, utána a víz elem iskolájának 3 órája következett. Harmadikként a levegő iskolája és végül, de nem utolsó sorban a tűz iskolája következett. A szigorú szertartásrend és protokoll után a végzős papok és papnők közös ünneplése zárta a tavaszünnepet. Természetesen az iskolák vezető papjai mind jelen voltak ilyenkor, hogy gratuláljanak a végzősöknek.
Két éve is így volt, bár őszintén megvallva, Ah-met-tá-ahm azon a napon is gondolatban a perceket számolta, hogy mikor szabadulhat a protokolláris kötelékből, hogy kedvenc légirobogóján száguldva maga mögött hagyja az egész nap súlyát. Aztán történt valami az ünnep alatt, amire felfigyelt. Egy különleges személy volt, aki félrehúzódva állt a kertben, egy rózsabokrot csodálva. Jobban megfigyelve nem is a bokrot, hanem inkább a rajta megpihenő pillangót figyelte. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem érdekli a kissé zajos mulatság. A főpap elmosolyodott, úgy érezte sorstársra talált, végre egy másik ember, akit szintén nem érdekel az ünnepség. Alaposan szemügyre vette karcsú alakját, rejtélyes mosolyát, vékony arcának feszült figyelmét, ahogyan a bokron zajló eseményre fókuszált. Látszott rajta, hogy teljesen figyelmen kívül hagyta az őt körülvevő világot. Ah-met gyorsan döntött. Óvatosan, nehogy véletlenül megzavarja, odalépett a lány mellé és szinte suttogva megszólalt:
– Szép.
At-in-a hirtelen megrázkódott, mintha álomból ébredt volna, de hamar összeszedte magát és halkan, szemét még mindig a pillangón tartva válaszolt:
– Az.
– A szabadság és a termékenység találkozása – súgta a főpap.
– Igen, a pillangó szabadon száll, mint a boldogság, a rózsa illata bódít, mint a termékenység eksztázisa. Egyben azonban azonosak, mindkettő törékeny, de a léleknek fontos. Nem lehet őket megfogni, nem lehet akarattal megtartani, de ha csendben csodálod, neked adják magukat.
Ah-met-tá-ahm csodálattal hallgatta a lány rövid monológját és mélységesen megdöbbent a végzős szavain és hanghordozásán. Hangján érezhető volt az öröm és a szomorúság, a minden és a semmi is egyben.
– Te melyik vagy? Rózsa vagy pillangó?
At-in-a még mindig elmerülve a látványban, oda se figyelt a kérdező személyére és úgy válaszolt. Hangjában még mindig ott volt az az éteren túli lágyság, ami a külvilágot kizáró beszéd velejárója.
– Pillangónak lenni rózsa nélkül olyan, mint szabadnak lenni eksztázis nélkül. Rózsának lenni pedig pillangó nélkül olyan, mint termékenynek lenni termés nélkül. Mindkettő szeretnék lenni, pillangó is és rózsa is, szabad is és termékeny is, termékenyen szabad is. Talán ez maga a boldogság.
A főpapban ekkor megváltozott valami. Már nem akarta, hogy az ünnepségnek vége legyen. Gondolatban már nem számolta a perceket. Lenyűgözte a lány válasza.
– Mondd, ki vagy te, rózsás pillangó? – kérdezte a főpap könnyed hanghordozással, de mégis teljes komolysággal.
A szavak felrázták a lányt, hirtelen felkapta fejét és beszélgetőtársára nézett. Szemében a döbbenet, a meglepődés és a félelem hármasság tükröződött, amint felismerte a magas rangú papot. Kezét hirtelen keresztbe fonta mellkasa előtt és féltedre borult, ahogyan azt kötelezően előírják a szabályok, és kissé zavartan hadarni kezdett:
– At-in-a vagyok, az egy szolgáló lánya. Ó, élő lelkiismeret, a levegő rendjének főpapja, kérlek bocsásd meg figyelmetlenségem, nem kívántalak megsérteni…
– Hagyd csak At-in-a, az egy szolgáló leánya – legyintett a főpap, majd elkezdte felsegíteni a térdeplő lányt. – Egyáltalán nem sértettél meg, és az ünnepség keretében úgysem szükséges a formalitásokhoz ragaszkodni. Örömet okozna, ha tovább beszélgetnénk, persze csak akkor, ha hajlandó vagy mellőzni a formalitásokat és van kedved beszélgetni.
– Megtisztelő ez számomra, ó élő le… – majd a lány hirtelen megállt a mondat közepén és elmosolyodva folytatta. – Nehéz lesz – fejezte be egyszerűen.
– Majd segítek…
Hát így indult At-in-a és Ah-met-tá-ahm közös sorsa. Ez volt az az élmény, ami minden nap ott volt a főpap elméjében az elmúlt két évben, és ez volt az a csodálatos emlék is, amiből a templom lépcsőjére repítette vissza a vének tanácsának üzenete.