Ak-et-ma-ata, a föld elem főpapja, lábát maga alá húzva, lótuszülésbe helyezkedett, arcán a mindentudás bölcs mosolyával fellebegett tanítványa feje fölé. Jeg-reg egyedül maradt, immár nem félelem, hanem rettegés uralta lelkét. Élet vagy Halál, csupán ez zakatolt benne. Nem tudta mennyi idő telt el így, de neki egy örökkévalóságnak tűnt.
A pánik, amilyen gyorsan érkezett, olyan gyorsan haladt is tovább. A tanítvány mély, egyenletes torlasztott légzésbe kezdett és figyelmét a feje fölött lebegő mesterére helyezte. Hagyta, hogy elméje lecsillapodjon, szeme felfelé és egy pontra fókuszált. Ez a pont a mestere volt. Minden felmerülő gondolatra, mélyülő légzéssel válaszolt. A gyakorlat meghozta eredményét, egyre határozottabb érzés kezdett mellkasában kialakulni. A melegség és a bizsergés érdekes egyvelege volt ez. Ahogyan erősödött az érzés, ugyanúgy gyengült a teste feletti kontroll. Ez az érzés a testkilépések alatti érzetekhez nagyon hasonló volt, bár mélyebb és jóval összeszedettebb is volt. Ahogyan ez az erő beborította egész testét, egy belső kép kezdett kibontakozni elmélyében, egy út képe. Figyelmét erre a képre fókuszálva, bátran belépett az ismeretlen sötétségbe. Lassan és óvatosan haladt előre ebben a kísértetiesen derengő mágikus éjszakában. Ahogyan szeme hozzászokott a soha el nem múló éjszakához, megdöbbentő táj kezdett kibontakozni előtte: a magas fennsík zord tragédiájának időtlenségbe merevedett élőhalott árnyképei.
Jeg-reg egy hegy oldalán araszolt lefelé a végtelen éjszakában. Amint haladt előre, az út egyre keskenyebbé vált és a meredek sziklafalhoz tapadt. Nem is lehetett már valódi útnak nevezni, inkább kis ösvénynek, ami lassan sziklapárkánnyá szűkült. Jeg-reg elfordult, hogy a sziklához tapadva, oldalazva haladhasson. A sziklafal jéghideg érzése szinte perzselve égette meztelen testét. A sötétség csak pár lépést engedett láttatni az útból, ettől még bizonytalanabb volt az egész. Egy éles kiszögellés erőt próbáló megkerülése utáni erős szélroham pedig majdnem a feneketlen mélységbe taszította. Majd egy pillanattal később a tanítvány ajkát néma sikoly hagyta el, nem is a haláltól való félelem miatt, hanem inkább a látvány hatására, ami szeme elé tárult.
Az eddig mindent eltakaró mágikus sötétség most megmutatta azt a tájat, amiről mestere beszélt. Egy hatalmas szurdok terült el alatta, dimbes-dombos tájai több mérföld messzeségbe húzódtak. Jeg-reg rájött arra, hogy a szurdok valójában egy egybefüggő hatalmas medence, aminek az oldalát borító hegyek egyikén araszol lefelé. Az egész medencében az örök éjszaka kísérteties sápadt fénye izzott. Alaktalan és torz lények szellemlégiói lebegtek át a sötétségen. Távoli, kissé visszhangosként ható ősi csatazajt lehetett itt-ott hallani. Lefelé nézve, a mocsarakra jellemző bűzös ködtenger hömpölygését figyelte meg. A levegő telt rothadás szagot hordozott magában. A fel-feltámadó szél, ami az előbb majdnem őt magát is a mélységbe taszította, fel-feltépve maga előtt hajtotta ezt a ködtakarót, ezekben a pillanatokban megmutatva az ősi csata borzalmas nyomait. A földet csontvázak és csontok tömege borította. Felettük zöldes szellemalakok masíroztak a soha véget nem érő háborúba. Hirtelen, a ködből előtűnt egy sápadt csontváz sárkány és éles forduló után lecsapott egy domb mögé. Üvöltése fájdalmasan visszhangzott az éjszakában. Jeg-reg már visszakívánta azt a vak sötétséget, ami útja elején annyi félelemmel töltötte el. Rájött, hogy amit nem lát az ember fia, az nagyon sokszor adomány az égtől. Nagy levegőt vett, összeszedte erejét, majd tovább folytatta ereszkedését a mélybe. Figyelmét tudatosan a vékony és töredezett párkányra fordította és belső vezettetését követve megpróbálta figyelmen kívül hagyni a kint zajló eseményeket. Lépést lépés követett, így araszolt lefelé. A percek órákká lettek, talán napokká is. Már nem számított, nem érdekelte, mindig csak az előtte álló egyetlen lépésre figyelt. A ködtenger egyre többször borította be őt magát is. Érintése olajos nyálkát hagyott testén, szemét pedig csípte, amitől gyakran könnyezett, de ez sem zavarta. Irányérzékét teljesen elvesztette már, csupán belső látása vezette tovább egyre mélyebbre és mélyebbre merülve a ködben, így kerülve közelebb a medence aljához. Egy kanyar után a párkány hirtelen véget ért, nem tudott tovább menni. A belső hangja azt súgta ugorjon.
Nem habozott hát, belevetette magát az ismeretlen mélységbe. Meglepődni sem volt ideje, aztán a teste becsapódott egy tóba. Gyorsan a felszínre rúgta magát és a sejtelmes szellemerdővel borított part felé kezdett úszni. Pár karcsapás után ki is kecmergett a jéghideg, sötét vízből. Körbetekintve az első, amit észrevett…