Halk gongszó hullámzott végig szobán, majd kagylókürt hangját lehetett hallani. Mindkét hang háromszor hangzott fel, így jelezve, hogy a templom kapui kinyíltak. A szobában lévők mind feszült figyelemmel és mélységes aggodalommal fordultak szeretett főpapjuk felé. Még Ir-alk is szokatlanul komolynak tűnt, pedig ha valaki, akkor ő messzeföldön híres volt jókedvéről.
– Eljött hát az idő, barátaim. Nyugalom, és bízzatok az egyetlen mélységes szeretetében. Rejtsétek el gondolatotokat szívetek legmélyére, nehogy az ellenség megsejtsen valamit tervünkből. Menjetek és foglaljátok el helyeteket a templomban, és mindent úgy tegyetek, ahogyan máskor is. Ne nyugtalankodjatok, Nát-loz tudja mi a dolga.
Nát-loz erre a mondatra egyáltalán nem számított. Épphogy befejezte magában azt a gondolatot, hogy ideje lenne feladni a megértés csalóka illúzióját. Most mégis nagyon szerette volna tudni, hogy mi is a dolga. Lelkében a pánik egyre csak erősödött, neki ma valamit tenni kell? Azt sem tudja hol van, mit szabad és mit nem. Soha még ekkora vágyat nem érzett arra, hogy visszakerüljön gyerekkorának békés kis falujába. Pedig még csak két napja, hogy eljött érte mestere, de egy örökkévalóságnak tűnt. A pánik és a teljes összeomlás határán táncolva, Al-uyg, a halhatatlan jelenlétét érezte.
– Nyugalom Nát-loz, nyugalom! Lélegezz mélyen és egyenletesen! Csillapítsd le elmédet!
Al-uyg szeretetteljes gondolatai olyan felszabadító hatással voltak Nát-loz-ra, mint a fuldoklónak dobott mentőöv. Nem habozott, bele is kapaszkodott ebbe az érzésbe.
– Kérlek, engedd meg hogy a testedbe lépjek – hallotta Al-uyg kérését.
– Hogyan kell azt? – kérdezett vissza Nát-loz.
– Egyszerűen csak gondold el, hogy megengedem azt, hogy Al-uyg belépjen az életembe és ezzel együtt a testembe. Kérlek, ismételd meg magadban ezt a mondatot.
Nát-loz vett egy mély lélegzetet és elismételte, amit a halhatatlan mondott neki. Épphogy befejezte, amikor enyhe bizsergést érzett feje tetején. Felpillantva meglátta Al-uyg alalkját, vagyis azt a gomolygó valamit, ami egyszerre volt véges és végtelen. Olyan érzése volt, mintha hideg vízbe merült volna, mégis egyszerre melegséget is érzett, mintha melege lenne. Sokkal tisztábban érezte a halhatatlan létezésének teljességét.
– Most arra kérlek, engedd meg, hogy én mozgassam testedet. Ezt úgy érheted el, hogy kijelented, megbízol bennem és átadod az irányítást a szertartás idejére nekem.
– Legyen így – egyezett bele Nát-loz.
Ebben a pillanatban úgy érezte, mintha puha vattapamacsba mártották volna, és nem lenne semmi köze saját testéhez. Érezte, ahogy Al-uyg határtalan figyelemmel, óvatosan, de biztosan kezdi használni testét.
– Csak figyelj, majd én cselekszem általad. Tudod Nát, nagyon sok ember nem képes erre az egyszerű gyakorlatra, hogy elengedje életének uralási vágyát. Te erre is képes vagy. Jól választott mestered. Milyen furcsa is vagyok, így a ti szemetekkel! – mélázott el a halhatatlan, ahogyan saját megjelenő alakját vizsgálta, ami még mindig ott lebegett a szobában.
A szoba lassan kiürült, Nát-loz eddig észre sem vette, hogy mikor is távoztak a többiek.
– Menjünk, foglaljuk el a helyünket – Nát-loz érezte, hogy Al-uyg egyre jobban élvezi új testét. – Tudod, te most a tanulók között foglalod el a helyed. Mivel először lépsz az iskola tanulói közé, ezért kiemelt, fő helyen leszel. Nekünk ez most pont jól jön.
Nát-loz – és benne Al-uyg – átlépte a falat és egy zsibongó terembe találta magát. A reggeli csöndességnek semmi nyoma nem volt. A templom hatalmas tere tele volt emberekkel. Ir-alk, a szertartás mesterének felállított pódiumon állva pontos instrukciókat adva vezényelte a másnak kaotikusnak tűnő helyzetet. Lassan minden és mindenki a helyére került. Nát-loz is beállt a főoltárt körbeálló elsőévesek sorfalába. A Tizenkettek oltára a terem közepén foglalt helyet. Előttük a 12 kristálykör, ami pont a nagy kupola alatt koncentrikusan vette körbe a fény kelyhét. A teremben Ir-alk intésére felzúgtak a kagylókürtök, majd a gong és a dob is csatlakozott hozzájuk. Nát-loz lopva oldalra pillantott, hogy ellenőrizze, a helyén van-e a halhatatlan. A szertartás elkezdődött. A teremben mindenki féltedre ereszkedett, ahogyan a papság belekezdett az éneklésbe:
„Egyetlen, akit szólítunk: Él-om-him-nak, azaz megnevezhetetlennek.
Életedet adó fény lélek, akiből az élet árad.
Ó, él-OM-him, te teremtő, örömet adó.
Te Él–om-him, küldd el szeretetedet.