Így elmélkedett vagy létezett, és pihent a van-ság végtelenjében az orákulum; az, aki ebben a létezésben Im-en- táh-op-met, a tűz rendjének főpapjaként nyilvánult meg.
Tudata vagy talán maga a tudat, ami tértelen és időtlen volta miatt áthatotta önmagát, az első okként vagy inkább mozdulatlan mozgatóként volt tapasztalható. Nem volt itt sem tér, sem idő, sem megnyilvánuló forma, csupán esszenciális lehetőségek halmaza. Minden és mindenki, semmi és senki. A leíró tudat itt véget ért, a forma és annak felfogási vágya semmivé foszlott. Egyetlen tánc volt ez, egyetlen lüktetés, az irracionalitás legmagasabb foka. Nem volt benne semmi ragaszkodás, hiszen nem is volt mihez ragaszkodni. Tág és tömör, mély és magas; mint egy szakadék szélén egyensúlyozó, úgy fogadta be… mit is? Talán mindent, talán semmit. A csodát, azt, ami önnön meghatározható létezésén túlmutat. Körülötte, benne, vele és általa, élt, volt, van…
Mindezt addig ismételte, míg eggyé nem vált… az eggyel. A pillanatban, amikor ez megtörtént, a lehetőségek világát hátrahagyva, a megnyilvánult teremtésbe lépett. Már egy volt. Már valaki és valami volt. Az erők és esszenciák ennek az egynek engedelmeskedtek. Teremtő mivolta célt és valóságot fogalmazott meg. Megjelenést, alakot és szerepet öltött magára. Elindult egy úton, csupán az útért és önmaga öröméért.
Figyelte ezt a megnyilvánulást, annak formálódását, megjelenését. Látta azt a célt, amellyel testet öltésének jelentősége értelmet nyert. Tudta miért jön a földre, tudta, hogy szolgálja ezzel a RENDET. Szerette azt, akivé vált, és szerette azt, ahogyan azzá vált. Élvezte, érezte, élte, hiszen ez is az életének tánca volt, egy újabb koreográfia. Ebben is mint az eddigi megtestesüléseiben ugyanazok az elvek vezették. Ősrégi, örökből fakadó tudás elvei ezek. Valóságteremtő magjából újabb csíra hatolt a földbe, hogy az ellentétek világában gazdagon teremve az élet uralásának hitét fenntartsa. Megadva a választhatóság útjának igazságát, hogy önmagát önmagából felismerje.
Im-en-táh-op-met, a tűz rendjének főpapja, az élő orákulum gondoskodó atyai szeretettel figyelte a tudat ezen megnyilvánulásának létrejöttét. Szeretettel ruházta fel az élő magot, erővel és változást elérő képességgel töltötte meg. Az elengedésben nyugvó harmóniát ígérte oda neki. De éppen így megadta neki a ragaszkodás, és az átalakulás erejét is. A vágyakozás és a bizonytalanság attribútumait is. A siker és az alázat lehetőségeit egyaránt. Mindezt azért, hogy a világban teljesen megélje azt, amit választott. Az az egyet, hogy egyéniségként, teljes legyen.
Így elmélkedett, avagy létezett, és pihent a létezés végtelenjében az orákulum.
(folytatás következik)