Ah-met-tá-ahm, az élő lelkiismeret, a levegő rendjének főpapja elbúcsúzott a fekete fennsík fölött zajló néma egyesülésből. Szívét már húzta vissza At-ina és Ka-ten-rá hegycsúcsának csodálatos képe, így lelkének ezüst szálát követve szinte egy pillanat alatt volt ott a hálószobában. A délelőtti napfény teljes erejéből sütötte meztelen testét, pórusaiból sorra csalva elő a verejtékcseppeket. At-inát keresve megfordult, de az ágy üres volt. Egy szempillantás alatt felült, ám zakatoló szívének viharán átszűrődve megkésve hallotta csak fülének jelzését. A szeretett lény boldog kacagását hozta a lágy szellő felé. Kitekintett az ablakon keresztül és meglátta Őt, ahogyan a kert medencéjének zuhataga alatt áll. Testén a víz és a nap fénye csodálatos táncot lejtett. Láthatóan élvezte a fürdőzést, minden érzékszervét a boldogság átélése kötötte le. Ettől Ah-met is boldog volt. Lecsillapította szívének dobogását, majd lassú és óvatos léptekkel, elbújva a kert oszlopai között, száján huncut mosollyal kezdte meg a lány becserkészését. Teste egy pillanat meggörbült, ívbe feszült, majd hirtelen elrugaszkodva nagy csobbanással érkezett meg a medencébe. Hangos sikoly, majd kitörő nevetés lett az eredmény. At-ina pajkosan lefröcskölte a vízfelszínre érkező főpapot, majd futásnak eredt. Ah-met megjátszott késlekedéssel vetette magát utána. A két meztelen teszt boldogságtól átitatva és felszabadultan kergetőzött az udvar árnyat adó fái és bokrai között, s mindeközben úgy festettek, mint két önfeledt gyermek, aki egyáltalán nem törődik az idővel és az élet zord törvényeivel, csak a válaszokkal és a jelennek élnek. Senki meg nem mondta volna most, hogy a beszélő fény kontinensének nagyobb tudású főpapját láthatja a kertben. Az Élő lelkiismeretet, aki hirdeti a valóságot minden szintjén megjelenő Van-t. At-ina hamarosan „kifulladt”, így a főpap egy pálmafa alatt utolérte és menthetetlenül karjaiba zárta. Ajkaik egymáshoz értek, testük egybe fonódott… Ami ezután történt, azt még a legkíváncsibb angyalok sem nézték volna végig; tisztelve a pillanat szentségét, talán inkább elfordultak volna.
Ah-met-tá-ahm, és At-ina mint oly sokszor az idő végtelen tengerében, újra egymásra találtak. Létükkel ily módon hirdették a látszat „valósága” mögötti egységet. Két tesztben, de egy akarattal… S így az idő bilincsét úgy tapasztalhatták meg, hogy az mindkettőjük számára egységesen jó volt. A megtestesült
szeretet képében élték és élvezik egymást és önmagukat. Az életöröm, a vonzalom, a játékosság minden mozdulatukban jelenné vált, és ezt a felettébb élvetett.
Talán még mindig tartana ez az idő pillanata – és talán a létezés végtelen színtereinek bármelyikén tart, – ám kisvártatva mindketten megérti az őrség parancsnokának mentális hívását.
– A tizenkettek áldása legyen veled, Ó élő lelkiismeret, de fontos ügyben érkezett hozzád In-tem és Ár tem-mot-sál tanácsnok!
At-ina ekkor halkan felkuncogva kicsusszant az ölelésből, majd elfutott a hálószoba irányába.
A főpap mélyet sóhajtva válaszolt:
– Kérlek parancsnok, vezesd a tisztelt tanácsnokokat a fogadó csarnokba!
Néhány pillanat, és ott leszek.