Tűz elem

133. cikk – A fővárosban, a tűz templomában – 6. rész

Még azt is elfelejtette, hogy valójában ő maga sincs most ott jelen…

Az egész szürreálisként hatott, egy katarzishoz hasonló élmény járta át a két közeledő főpapot, melyet fizikai valójukban is teljesként éreztek. Az egész áthatotta az egész lelküknek szövetét és biztosan tudták, hogy minden egyes pillanatban – térben és időben is – érzékelik a bizsergést testükben és lelkükben egyaránt. Egy pillanattá vált minden, miközben egyre lassult a lebegés.

Im-en, mint ha egy sűrű mézben haladt volna szépen lassan, komótosan előre, olyannyira besűrűsödött körülötte az energia. Olyan érzése volt – és vele együtt egyre jobban érezte ezt a különös érzést Ah-met is -, mint ha egy áthatolhatatlan védőburkon próbálna keresztülhatolni, ami mindig is ott volt és ősidők óta fenállóként, a rend és az egyensúly része lenne. Áthatolhatatlan, mindent legyőző, mindent kibíró. Az érzés ez volt, de a „védőpajzs” mégis lágyult valamelyest és lassan, sűrű szövetébe engedte a tűz és levegő rendjének főpapját. A főpapok koncentrációját csupán egyetlen dolog zavarta meg, amire egyikük sem számított: hirtelen mindketten megérezték a föld elem főpapjának tagadhatatlan energiáját és rezgését, ráadásul éppen onnan, ahova tartottak. Ha most egy helyen lettek volna, biztosan meglepődve pillantanak egymásra, de mivel teljesen érezték egymást, rögtön tudták mindketten, hogy gondolataik sebes száguldása hasonló következtetéseket vont le: a föld és a víz rendjének főpapja is egyként van jelen!

A csata töretlenül zajlott a csatamezőkön alább. Megállás nélkül záporoztak a lövedékek és hangzottak fel különböző, sokszor a másik számára érthetetlen nyelveken és hangokon a parancsszavak. A parancsszavakat pedig itt-ott hangos sikolyok nyomtak el. Egyre zsúfoltabbnak tűnt az egész látvány, pedig a terület hatalmas volt. Mégis, a térkapuk folyamatos megjelenése majd hirtelen eltűnése és aztán új helyen felbukkanása megszüntette a távolságokat. Ide-oda cikáztak teljes hadosztályok, hogy aztán megvetve lábukat egy-egy stratégiailag fontos helyen belevessék magukat a harcba. Nem volt megállás, nem volt pihenő. Úgy tűnt, hogy soha nem lesz vége. A végeláthatatlan küzdelem elképesztő sebességgel zajlott…

Aztán egy pillanatra minden megállt és mindent beragyogott az égből jövő fényesség. Végigkúszott az égbolton, kiindulópontjától egészen a földig, a földön állók feje búbjától egészen lábujjukig (akinek volt), hogy aztán eltüntesse földre vetett árnyékukat. A pillanatnyi ragyogás mindent magába fogadott és egy pillanatra, mint ha az időt és teret is egymásba tolta volna, csak hogy aztán megállítsa őket és megvárja, amíg forró ölelkezésük véget nem ér. Ez a pillanat volt az, amikor az elemek egymásra találtak és rezgéseik egy hullámhosszként, égi dalt zengve zúgtak végig a tér minden pontján, hogy átjárva és megmelengetve őket önmagukhoz találjanak vissza. Leírhatatlan látvány egy szinte megfogalmazhatatlan környezetben.

Egyszerre volt abszurd az egész és felemelően csodálatos. Im-en és Ah-met is ezt a kimondhatatlan kettősséget tapasztalta meg odafent, amikor meglátták a velük szemben lebegő főpapot immár karnyújtásnyi közelségben. A föld elem rendjének főpapját, aki egyedüliként volt valóban fizikailag jelen a térnek azon a pontján. Mint a legsűrűbb energia birtokosa, ez nem is lehetett másképp…

Mindenki külön minőségként, mégis egyként, egy rendezett struktúraként, saját magát képviselve, mégis egy azonos fényként megjelenve, egyszerre, egy helyen, egy pillanatban: és mégis mindenhol!