Tudatának utolsó mozdítható szabad morzsáját így arra fordította, hogy ismét hálát adjon, majd átadta magát az elé érkező képek lehengerlő armadájának.
Egyszerre szárnyalt a magas légben és sétált a földön stabil lábakon. Egyszerre volt a négy elem valamelyik része. Nem vált eggyé egyik elemmel sem, inkább csak, amolyan hibrid módon, mindegyikből érzékelt egy keveset, melyek hullámokként haladtak rajta végig. Érezte a tűz, a hála erejét, az orákulumi mivoltot, majd egy újabb pillanatban már a föld elem, az alázat világának legmélyebb színtereit vizsgálta. Mire felfogta volna a történéseket, máris hullám söpört végig elméjében és a víz elem misztériumának mélyére tekintett, hogy megérthesse az életet építő tisztelet valódi mivoltát. Amikor a képek, mint egy kirakós, végre összeálltak volna, ismét lökést érzett, és a levegő elem mindent átható érzése kerítette hatalmába, hogy az örök energiát, a végtelen szeretet érzését olyan mély egységben élhesse át, mint még soha.
Körbe-körbe haladt, mindig újabb és újabb képek és érzetek követték a váltásokat. Mindig újabb és újabb részletek kerültek napvilágra, csakhogy feledésbe merülhessenek a már előzőleg megismertek. Végtelen spirálként hatott az egész, hol felfelé emelve, hol pedig lefelé taszítva tudatát. Az idő elveszett számára. Tl-osz csak ült a székében és a végtelenségben barangolt, hogy megtekintse az időtlenség örök krónikáját az elemek különböző, mégis egyként ható nézőpontjából…
Tl-osz hirtelen egy arcot látott maga előtt, majd saját nevét hallotta. Az illető szólongatta. Amint kitisztult előtte a kép, csak akkor látta, hogy ismét szobájában van és kedvenc székében ül, körülötte pedig a kertjében korábban látott őrök álltak zavartan. Az őr elengedte Tl-osz vállát és hátrébb húzódott, amint látta a tanácsnok kinyílt szemét.
– Mi…mi történt? – kérdezte halkan, kissé zavartan. Ahogy kimondta a szavakat érezte, mennyire ki van száradva szája. Nem tudta hova tenni, hiszen nem szólt egy ideje egy szót sem és úgy érezte nem régen ült le a meditációhoz.
– Hatalmas, artikulálatlan kiáltozást hallottunk – kezdte a hozzá legközelebb álló őr, aki az imént még fölé hajolva fogta vállát. – Mikor berontottunk, a székben ülve, szinte földöntúli hangon kiabált, kezei pedig szinte teljesen elfehéredtek, ahogyan a szék karfájába kapaszkodott. Úgy gondoltam jobb, ha közbelépünk, így miután kiadtam a kert és az épület átnézésére szóló utasításokat társaimnak, elkezdtem szólongatni és kissé megrángatni vállát. – Itt egy kis szünetet tartott, majd csendesebben folytatta: – Legalább egy percig rángattam mire reagált.
Tl-osz értetlenül vakarta fejét, most kezdett valójában visszatérni. Miközben mindent megtett, hogy összeszedje magát és próbálta összerakni a történéseket az őr elmondása alapján, tekintete az ablakára tévedt. Szemei elkerekedtek, majdnem kiestek a helyükről. Az égbolt majdnem teljesen sötét volt, de már pislákolt a nap fénye, amint a keleti horizont távolában jelezte érkezését. Hajnalodott! Tl-osz teljesen elfehéredett, ami az őrnek is feltűnt, mert egyből közelebb lépett hozzá, hogy megtámassza, ha szükséges. A tanácsnoknak jól jött a segítség, mert a megdöbbenéstől – és a hirtelen visszatérés utóhatásai miatt – kissé megszédült.
– Mióta vagyok itt bent az épületben? – kérdezte bizonytalanul, de az ablaka által elé tárt látványból már tudta, hogy a válasz nem fog neki annyira tetszeni.
– Majdnem két napja – hangzott a határozott válasz.
– Kettő?! – emelkedett fel Tl-osz hangja a teljes meglepődöttségtől. Majd ismét megkérdezte, ugyanazon a magas hangon, bármennyire is próbált megnyugodni: – Két napja?!
– Igen – nézett körbe társai támogatására várva az előtte álló őr.
A tanácsnok követte tekintetét. Mindegyikük bólogatással erősítette meg a kijelentést.
Tl-osz nem szólt semmit. Szinte magába zuhant a sokkoló hírtől. Ismerte a meditációkat, ismerte kihívásaikat, nehézségeiket, szerteágazóságukat. Tudta, hogy mivel számolhat egy-egy komolyabb, mélyebb ilyen út alkalmával, de sosem gondolta volna, hogy ennyi ideig is eltarthat egy, főleg nem ilyen szinten. Próbálta előhozni elméjéből a tapasztaltakat, a sok képet, de amint erre koncentrált, mérhetetlen fáradtság kerítette hatalmába.
– Köszönöm a segítséget, igazán hálás vagyok – veregette meg az őr vállát. – Most pihennem kell.
Az őrök egyként bólintottak és egy szempillantás alatt el is hagyták az épületet, bíztak a tanácsnok ítélőképességében.