Arafiel komoran bólintott, majd meghajolt és elindult az udvar bejárata felé, hogy magára hagyja a főpapot a magasztos Kat-en-rá távoli árnyékában és a felkelő nap sugaraiban fürödve. Visszanézve látta, amint ez a furcsa kettősség, az árnyék és a nap fénye, mint egy szimbolikus festmény, előrevetíti az elkövetkező időket. A főpap mégis, stabil pontként volt jelen ennek a különleges „festménynek” a középpontjában, ez pedig melegséggel töltötte el az angyal szívét.
Ah-met teljesen átadta magát a felkelő nap csodálatos látványának és a sugarak melegségének, amelyek szépen lassan kezdték átjárni testét. Élvezte ezt az érzést, mindig megnyugtatóan hatott rá, ha érezhette arcán a fényadó tündöklő sugarait, főleg miközben Kat-en-rá fenséges nagyságát csodálhatta közben. Az egész valahogy az örök remény, az örök erő, az örök rend képét festette a főpap szemei elé. Azt a bizonyosságot, hogy az egység örök világában ez a csoda valamilyen módon mindig megmarad. Bármi legyen is, a nap szétszórja erőt adó sugarait és a hegység büszkén áll a tó mellett. Ah-met mosolyogva hunyta le a szemét és adta át magát teljesen a „látványnak”, amit nem kellett fizikai szemével is látnia, ott volt, ott van és ott lesz benne mindig. Ez a gondolat pedig különös érzéssel töltötte el. Mint ha más szemekkel egy másik helyszínt nézett volna éppen. Minden olyan más, idegen és mégis ismerős volt számára. Tudatával, ami most valahogy távolinak tűnt számára, tudta, hogy kapcsolódás van éjszakai álma és mostani érzete között, ezért elfogadta a képek armadáját és teljesen átadta magát az energiának, hiszen jobban meg szerette volna érteni a kapcsolatot és a látványt magát.
Az elmosódott képek egyre tisztábban és tisztábban jelentek meg előtte és kirajzolódott a nap képe. Víztükör felett tündökölt a tiszta égbolton és akadálytalanul szórta szét fényét. Meleget árasztott, pedig helyzetéből ítélve még – hasonlóan az Ah-met előtti fizikai képhez – nem régen jelenhetett meg a horizonton. A kép kissé szürkésnek tűnt, amit először a főpap nem tudott hova tenni, de ahogy tisztult a kapcsolat és egyre jobban ráhangolódott az elé táruló képekre, érezte, hogy a fején, szeme előtt van valami, ami elsötétíti a képet kissé, így téve kellemesebbé a látványt a szemnek. Mindez szerencsére a sugarak szépségének és melegségének élvezetét nem csökkentette. Ah-met élvezte ezt a különleges, szürkés, mégis tündöklő víziót. Ahogy jobban belemélyedt egyre jobban érezte azt a reménytelenséget, ami hatalmába kerítette azt, akinek a szemével szemlélődik. Immár nem csak látta azt, amit megfigyelt, hanem érezte is a benső gondolatokat, folyamatokat. A kapcsolat egyre tisztább minőségben lett jelen, a főpap tudta ezt. Egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy vajon az a valaki is látja-e azt, ahogyan most előtte ott van Kat-en-rá és az egyre magasabbra emelkedő nap.
A gondolat gyorsan tovaszállt, mert érzelmi és lelkületi változást érzett. A lustán mozgó víz sima felszínén játszó fények és a meleg nap sugarai mosolyt csaltak megfigyeltje arcára és reménnyel, elhatározással töltötték el szívét. A főpap érezte a megújulást, az új lendületet. Érezte az egységtudatot, a harmóniát, a hazatalálást. Érezte a szemben gyorsan gyűlő nedvességet, melyeket az öröm és a felszabadultság érzése engedett szabadjára. Ah-met meglepődött. Olyannyira, hogy ha kevésbé lett volna rutinos az ilyen gyakorlatokban, akkor biztosan megtörik koncentrációja és hirtelen visszazuhan saját jelenébe, de így sikerült fenntartania a kapcsolatot. Egy hajszálon múlt.
Érdekes kapcsolódási pontot figyelt meg, ami újabb felismerésekhez vezette el a levegő rendjének főpapját, az élő lelkiismeretet. Ő maga is pontosan ezeket érzi akkor, mikor van szerencséje élvezni a nap melegét, a víz harmóniáját, a természet egységét. Hasonló boldogsággal, felszabadultsággal, nyugalommal és reménnyel tölti el. Mindig újabb és újabb erővel ruházza fel és simogatásként hat lelkére. Olyan simogatás ez, ami azt mondja: „Itt vagyok veled mindig, nem vagy egyedül.” És most pontosan ugyanezt érezte, ott, a fa mólón ülve egyedül, a víz csendes mozgását figyelve, a nap sugarait élvezve, könnyezve a megnyugvásban. Könnyezve, felszabadulva, de mégis elrejtőzve egy ilyen nyílt helyen. Ah-met érezte a folyamatos, feszült figyelmet is, ami arra ügyelt, hogy a szemlélődő mögött nehogy megjelenjen valaki. Egyedül akart lenni. Csak élvezni szerette volna a felszabadultságnak ezt az örömét, amit nem tudott elmondani másnak, mert nem tudta kifejezni ezt az egészet, nem tudta hova tenni. Nem tudta, hogy hogyan magyarázza ezt a rendet, ezt a megnyugvást. Egyedül volt.
A főpap ennél a pontnál olyan dolgot próbált meg, szinte öntudatlanul, amit ezelőtt még ilyen formában sosem tett. Mindig csendes megfigyelőként, bár gyakran más-más intenzitással került kapcsolatba ilyen módon másokkal, de azok teljesen más minőségben történtek ezelőtt. Legbelül tudta, hogy itt most többről van szó, ezért most megpróbálta felhívni magára, a jelenlétére a figyelmet. Jelezni próbált egy mozdulattal, egy érzéssel, bármivel…
…a pillanat gyorsan elillant és a kép is eltűnt lelki szemei elől. Még utolsó mozzanatként érezte, amint megfigyeltjét öröm és szomorúság egyvelege járja át amint gyorsan szeméhez kapva letörli könnyeit és hátrafordulva egy elmosódott, felé érkező alakot pillant meg.
Ah-met kinyitotta szemét, Kat-en-rá örök büszkesége és a nap párosa fogadta őt, majd megfordulva hasonló képet látott, mint az előbb, még ha részleteiben eltérőt is: At-ina érkezett felé fáradt, de csillogó, mélyre látó szemeivel.
– Még nincs itt az idő – mondta magában, magának mosolyogva a főpap.