118. cikk – A fővárosban, a tűz templomában 3. rész

A belső udvarban a csend szinte tapinthatóvá vált, a papság gondolataiba merülve hallgatott, majd lassan, kimérten, a legidősebb pap állt fel, majd meghajlás után így szólt:

– Hálásan köszönjük tanításodat ó, élő orákulum! Ha megengednél egy igen fontos kérdést nekem, ami sokunk fejében megfordult már az elmúlt időszakban.

Im-en már-már meg sem lepődött azon, hogy milyen jól hallja az idős pap szavait, mint ha vele szemben állna és úgy beszélne hozzá. Kiélesedett mentális érzékeinek köszönhetően pedig szinte látta maga előtt az egész jelenetet. Azt is, ahogy az idős pap lassan, kimérten felállt, és azt is, ahogyan körbenézett a sokaságon, miközben elmondta szavait. Teljes egészében látta az udvart, a csarnokot, a termet, mindent és mindenkit.

– Természetesen, öreg barátom – válaszolta Im-en. Szavai igen nagy tiszteletről árulkodtak, ami sokat elárult az idős papról. Keveseknek volt ő ismerős, hiszen még a papok visszahúzódott életéhez viszonyítva is visszahúzódóan élt. Aki viszont ismerte, az mind nagyra becsülte és tisztelte az ő bölcsességét. Így volt ezzel a tűz rendjének főpapja is. Tudta jól, hogy már maga az egy igen fontos és kiemelkedő jelenség, hogy az idős pap kérdez, így figyelmének teljes fókuszával és szeretetével hallgatta szavait.

– Az eggyé válás és a visszahúzódás időszaka kétségkívül elkezdődött – kezdte a kezdeti idős, megfáradtnak tűnő hang után meglepően fiatalos és lendületes szavakkal az idős pap. Hangja erőt, fiatalságot, mégis évezredes bölcsességet hordozott. – Te magad is tapasztalhattad a változásokat, melyek akár a mi templomunk energiáiban végbementek, akár, ha a többi elem kapcsolódásait és rezgéseit vizsgáljuk. Tapasztaljuk mindannyian, hogy a hosszú idő várt és egyben megjósolt változások szele átalakulásokról suttog fülünkbe.

– Valóban így van, kedves barátom… – kezdte az élő orákulum könnyed hangon, mégis valami furcsát érzett közben. Egy külső közelítést elméje felé, ami először teljesen meglepte, hiszen ennél védettebb helyen tulajdonképpen nem tartózkodhatott volna jelen pillanatban. Mégis, kétségkívül érezte az erős jelenlétet. Olyan volt, mint ha egy váratlan vendég türelmetlenül kopogtatna elméjének ajtaján, hogy bebocsátást nyerjen, mert fontos mondanivalója van, amit nem kiálthat keresztül az ajtón. A kezdeti meglepődés és izmainak hirtelen megfeszülése után, amint jobban kirajzolódott előtte ez a kép, megnyugodott, hiszen felismerte a kopogtató „idegent”, aki nem is volt annyira idegen. A levegő rendjének főpapja állt mentális vásznának ajtajában és mosolyogva üdvözölte barátját, aki ajtót nyitott neki. Az élő orákulum csodálkozott is meg nem is, hiszen ő is érezte a különleges kapcsolódást legutóbbi, égi találkozásuk óta, de ő maga sem gondolta, hogy ilyen mértékben és ilyen gyorsan kialakult ez a kettejüket összekötő végtelen szál. Ah-met úgy jutott el hozzá, hogy a lehető legnagyobb és legkörültekintőbb védelem – amiben éppen most van – sem vett észre az egészből semmit. Im-en ezt fizikai szemeivel is gyorsan konstatálta, hiszen a mellette álló két őr is teljes nyugalomban állt, pontosan ugyanúgy, ahogyan eddig. Nem hallatszott vészjelzés, teljes nyugalom volt. És beszélt. Legalább is mozgott a szája, de nem volt biztos benne, hogy azt valóban elhagyják szavai. Gondolataiban befelé figyelt, mégis érezte szavainak erejét és rezgését. Ah-met játékos, sokakat oly gyakran megtévesztő mosolyából tudta, hogy valami turpisság van a dologban. Gyorsan lehunyta szemét és odakoncentrálva, már nem is annyira megdöbbenve vette észre, hogy valójában a levegő rendjének főpapja az, aki az ő testén keresztül, az ő száját használva, az ő szavait formázva tanítja a tűz növendékeit és válaszol az idős papnak, akit meglepődésére Im-en is jól ismert. Ez abból, amit mondott (vagy a levegő rendjének főpapja mondta? Igazából nem számított.) nem derült ki, de ő érezte legbelül, hogy kapcsolatuk az idős pappal hasonlatos ahhoz a bensőséges kapcsolathoz, mint amilyen az övé és „öreg barátjáé”.

–… így tehát az egész égi utazásunkat összefoglalva és az ottani tapasztalatainkat összevetve valójában nem meglepő, hogy eljutottunk ide. Ide a mostba, ahol kapcsolódások épülnek és az elemek rezgései szinte robbanásig feszülve találnak rá újabb és újabb minőségeikre, hogy aztán azokat egységesítve, majd szétszórva hírét vigyék az Egynek és az Igaznak. Szükségszerű, mindezt könnyedén és szeretetben, hiszen fontos ennek a törvényszerűségnek a lekövetése részünkről, mert feladatunk a tudás továbbárasztása és az elemek együttes és egymástól különálló működésének harmonizálása is. Csak így maradhat fent az egyensúly és a valódi szeretet, amit minden áron meg kell őriznünk! – fejezte be válaszát és tanítását Im-en és Ah-met, a tűz és a levegő rendjének főpapja immár egy gondolatként, egy energiaként, egy szeretetként, egy lélekként összeforrva, mégis két elem vezető képviselőjeként.

Az kinyilvánítás energiája olyan rezgéseket hordozott, hogy többen mozgolódni kezdtek az őrség tagjai közül, még maga Ak-ire is többször gyanakodva körbenézett. A rutinos testőr nem támadástól tartva nézelődött, hiszen érzékei csalhatatlanok voltak e téren, inkább zavarodottságában tette, hiszen nem tudta mire vélni ezt az egészet. Nem volt hozzászokva, hogy érez valamit, de nem tudja megmondani mi az. Amint a főpap utolsó szavai elhalkultak, elmúlt Ak-ire zavart, furcsa érzése is.

Erről a különleges egyesülésről és találkozásról ott és akkor senki nem tudott a két főpapon kívül, bár mindenki érezte, ezzel is alátámasztva a bölcs öreg kérdésének létjogosultságát. Azt, hogy egy különleges időszaknak kezdetén jártak.