Arcán könnyek csorogtak le és a néma csendben kedvese alvó fedetlen testére hullottak. Ezek a könnyek a hála és az öröm csodálatos felszabadulást hozó könnyei voltak, melyek megöntözték kapcsolatukat és megöntözték magát a létezés csodálatosságát is. A főpap testén felfénylett az angyalpecsét. Talán a lenyugvó nap fényétől, talán azért, hogy mutassa, együtt örülnek vele az angyalok. Borotvált fejét imára hajtva mondott köszönetet magában az Egy és Örök Istennek… mindenért.
Az ima befejeztével a főpap az álmok hullámait meglovagolva indult felfedezőútra, mindvégig szem előtt tartva azt, hogy nem sok ideje maradt már, hiszen Arafiel hamarosan érkezik és most már aztán igazán nem bújhat ki a beszélgetés alól. A hivatalos ügyek még mindig nem tartoztak kedvenc időtöltései közé. Magában ezen mosolyogva merült álomba, hogy megfigyelhessen valamit. Valamit, ami régóta jelen volt benne, mégis most kezdett egyre érthetőbbé válni számára. Amint az álom hullámai közeledtek felé és magával ragadták, még valahol a teljes tudatosság határán átlátta és megértette azt is, hogy azóta kezd egyre jobban felszínre törni mindez, mióta At-ina a közelében van. Érdekes egybeesés, mosolyodott el ismét kényelmes fekhelyén, de valójában fizikai szája már nem húzódott mosolyra, hiszen egy másik síkon járt már, messze testétől.
Megérkezve egy furcsa helyzetben találta magát. Különös érzés ragadta magával. Mintha egy bezárt ládában lenne, de nem fizikailag, fizikai testként, hanem mint az a nagyobb valami, ami ő maga. A tudata, az egysége, a nagysága, a lelke, a szelleme, az egész kiterjedése. Egy nehezen meghatározható formátlan energiaként volt jelen a sötét ládában, ahonnan nem volt kilátás, mégis érezte a körülötte lévő „helyiséget”. Tudta, hogy a „helyiség” legbecsesebb helyét foglalja el a láda és igen nagy szeretetben, tiszteletben és megbecsülésben van része. Kiemelt helyen, hiszen nagyon fontos a létezése a „helyiség birtokosának”. A legfontosabb. Tulajdonképpen az élete függött tőle. Ezt tisztán érezte a főpap még ott a sötét ládában is, távol testétől. Érezte, hogy mindennél fontosabb, és azt is, hogy természetesen itt nem a ládáról van szó, hanem róla. A lényéről, az egészéről. Mégis, érezte a „helyiség tulajdonosának” kételyeit, félelmeit és tiszteletteljes távolságtartását is. Szinte meghatározhatatlan kettősség volt ez, ami olyan mélyen gyökerezett, hogy életek sokaságán keresztül formálódott, ezért paradox módon a legjobban szeretett lényegi esszenciát zárta el saját magától, szinte tudattalan módon. Ismerte létezését, hiszen csak ilyen módon emelhette kiemelt pozícióba, mégis tartott attól, hogy azonosulnia kell vele. A főpap érezte ezt a mérhetetlen feszültséget. Még őt magát is szinte megrémítette. Nem azért, mert bezárkózva érezte magát vagy mert nem juthatott ki. Nem maga miatt. A „helyiség birtokosa” volt az, akivel furcsa egységet érezve magáénak tudta ezt a kimondhatatlan feszültséget, s ezért szabadulni vágyott. Egy pillanatra megfeszült, ami olyan hatalmas energiákat és erőket mozgatott, hogy tudta jól, fizikai teste is hasonlóképpen tesz. Ez pusztán egy pillanat volt, amit a szabadulási vágy hozott ki belőle. Az energiájának kiterjesztése rögtön tudomására is adta – ahogyan azt mindvégig sejtette is -, hogy nem fizikai helyszínen van, hanem egy belső konfliktust lát megtestesülni és fizikai formákként manifesztálódni. Semmi sem valódi – gondolta magában Ah-met. Tudta, hogy el kell jutnia ahhoz, aki odatette őt, hiszen életének kulcsa az, hogy a láda kinyíljon és kiszabadulhasson az a mag, az az esszenciális tartalom, ami időket és tereket határoz meg …
Tudta ezt fizikai testében is egyből, amint hirtelen visszatért és kinyitotta szemét. Verejtékben úszva, mégis – még számára is meglepő módon – nyugodtan ébredt. Gyorsan körbenézett a már sötét szobában, majd egy macska ügyességével és hangtalanságával kelt ki az ágyból és hálótermének erkélyéhez sétált. At-ina szemmel láthatóan semmit nem vett észre ebből, csendesen, egyenletesen lélegezve, mozdulatlanul aludt tovább az ágyon.
Ah-met, bal kezével állát vakargatva gondolkodott miközben a messze elterülő Kat-en-rá hegy vonulatait kereste szemeivel a félhomályban. Nem is maga a hegység látványa volt a fontos, inkább csak a stabilitás, amit nyújtott. A főpap ilyen fényviszonyok mellett nehezen láthatta, hiszen messze volt tőle, de így is érezte erejét. Erre volt szüksége most is, mint oly sokszor már életében korábban. De most fordulóponthoz ért, és ezt ő maga is tudta. Végre meglátta mi az, amit eddig nem értett, hiába vizsgálta hosszú-hosszú ideje. Nem tudott áthatolni a síkok néha végtelennek tűnő kazamatáin, hogy eljusson oda, ahol most éjszaka járt. Ma este végre sikerült.
Hirtelen félig felfelé-oldalra nézett, majd úgy maradt egy kis ideig. Aki ismerte őt, tudta jól, ez az a pillanat, amikor meglát, megérez valamit, rájön valamire. Ilyenkor olyan, a szokásosnál is erősebb nyugalom árad szét testében és lelkének minden egyes szintjén, hogy szinte kézzel foghatóvá válik körülötte a levegő. A felismerés szinte tudtán kívül elfordította tekintetét Kat-en-rá fekete vonulatairól és megfordulva At-inára nézett, majd csendesen, kopasz fejét végigsimítva suttogta:
– Szóval Te segítettél …