– Jól válaszoltál Jeg-reg. Készülj tehát arra, amit magad kértél magadnak, hogy elérd a szentélyt.
A két utazó szeme hídként kovácsolódott össze, ahogy egymás szemébe néztek. Egymásból erőt merítve, egymást tanítva, egymást segítve, lélek ért lélekhez. Ebben a pillantásban éppen úgy benne volt az örök szeretet, ahogyan a felettük lebegő főpap, Ak-et-ma-ata, a föld elem főpapjában is.
Csupán magában, az őrző elől elrejtve fogalmazta meg gondolatát:
– A harmadik lépést tehát megtette, hogy megtalálhassa a szentélyt.
Nál-az és Jeg-reg együtt indultak el a vaksötétben. Az őrző kicsit lemaradva figyelte a tanítványt. Tudta jól mi fog történni, nem is kellett sokat várnia: Jeg-reg valamiben megbotlott. Eltartott pár pillanatig, míg elméje teljes mértékben felfogta a külső valóságot és ekkor vette észre, hogy – a már előzőleg látott – megégett csontok és csontvázak ezrei hevernek lábai előtt szanaszét és várják, hogy az idő vasfoga elenyéssze őket. Azonban nem csak csontokat látott maga körül, hanem emberi és más fajú teremtmények tetemeit és torzóit is. Kissé undorodva nézte a különböző mértékben ám furcsa módon megégett testeket, s megrökönyödésére némelyekben még pislákolt az élet. Az első sokk után, legyőzve émelygését, odaszaladt az egyik amorf, nyögdécselő torzóhoz, de ahogy hozzáért a testhez, az a keze között vált ragadós, véres, nyálkás pocsolyává. Ijedtében – na meg az orrfacsaró, rothadó bűz miatt – hátrahőkölt, és ekkor elesett. Ahogy próbált feltápászkodni, ujjai beleakadtak egy kiálló övcsatba. Kíváncsiságtól hajtva megpróbálta kihúzni és megnézni a még oly mocskosan is impozáns ruhadarabot. Mikor valamennyire megtisztította a csatot a rátapadt sár- s egyéb maradványoktól, észrevette, hogy egy furcsa, mégis nagyon ismerős szimbólumommal van ellátva. Ujjai követni kezdték a jel vonalát s ekkor elvesztette az eszméletét.
Jeg-reg, nem tudta, hogy mennyi ideig feküdt öntudatlanul, de amikor feleszmélt hirtelen nem tudta hol van. A táj teljesen megváltozott. A völgy, a völgyet körülvevő hegyek, s a nyomasztó, sűrű, bűzös sötétség eltűnt, s helyette egy vakítóan ragyogó napsütéses, zöldellő fennsíkon – amely már inkább felföldnek tűnt – találta magát. A kísérteties szellem lényeket sem látta, illetve hallotta már. Ahogy jobban körülnézett, a messzi távolban észrevett egy gyönyörűséges, 8 szögletű épületet, amely fenségesen uralta az egész tájat, mégsem volt nyomasztó. Elindult hát felé, gondolta, hogy talán ott kaphat felvilágosítást.
Sokáig gyalogolt, több napnak tűnt, bár a Nap nem nyugodott le, sőt – de ez csak később tudatosult számára – mindig a delelőn állt. Ám végül elérte úticélját. Az épület kapuját nyitva találta, így belépett azon, mivel a bentről áradó hűvösség felettébb csábító volt. A látványtól már az első pillanatban elakadt a szava. Az épület, amilyen egyszerű kinézetű volt kívülről, oly csodálatos volt belülről. Mindent kristály borított, vagy – ahogy jobban szemügyre vette – minden kristályból volt. A falak, a padló, a mennyezet. Jeg-reg úgy érezte, hogy egy elvarázsolt világba érkezett. Talán ez lehet a szentély, melyet meg kell találnia? – tette fel a kérdést magának. Rövid hűsölés után elkezdte feltérképezni az épületet, s ekkor vette észre, hogy az építmény 8 szögletű alapja két egymásra állított és egymáshoz képest 90°-kal elforgatott lépcsős piramist takar. Bár érzékelte, hogy mind a két piramis több – négy-négy esetleg hét-hét – szintből áll a szinteket elválasztó rétegeket nem látta. Egy térnek tűnt az egész. Az épület közepén, mindkét irányban, szintén állt egy-egy piramis. Ez a két piramis ellentétesen forgott egymáson és – mind felfelé, mind lefelé – körülbelül az első szintek magasságáig értek. Jeg-reg találomra elindult, miután próbálkozásai hogy belépjen a belső piramisba, sorra kudarcba fulladtak. Már nem tudta, hogy mennyi ideje volt bent, s csak ekkor tűnt fel, hogy nem találkozott senkivel. Egy idő után észrevette, hogy nem csak a kristályfalak és a belső piramis színe változik, hanem ábrák, írások, szimbólumok jelennek meg rajtuk melyek nagy többsége nem volt számára ismerős. Viszont észrevett bizonyos fokú ciklikusságot a felvillanó információk egymásutániságában. Vajon általános információt sugároznak a falak, vagy személyre szólót? – elmélkedett tovább. Gondolataiba merülve azt vette észre, hogy egy szinttel fentebb került – bár maga sem tudta, hogy hogyan – és egy kisebb tó mellett találta magát. A tér még mindig „egynek” tűnt, mégis más volt. Ugyan mi lehet fentebb és mi lehet lentebb? – fogalmazta meg az örökéletű kérdést magában. Azonban a tavacska látványa ráeszméltette, hogy nagyon szomjas. Mikor ivott utoljára? Tegnap? Vagy 2 napja? Nem tudta. Lehajolt a vízhez, ujjaival megfodrozta a vízfelszínt, majd tenyerét egymáshoz tartva vizet emelt a szájához ám egy nyelet után vissza is köpte. A látszatra kristálytiszta víz poshadt és bűzös volt….s ekkor valami elkezdte lehúzni a mélységbe. Kétségbeesetten próbált kiszakadni annak a valaminek a szorításából, s csak távolról hallotta a meglepődött, de erőteljes kérdést:
– Fiú, ki vagy Te? Mit keresel itt?! Mennünk kell!
S ekkor elnyelte a víz, ami már nem is volt üde, tiszta és csillogó, hanem sokkal inkább tűnt egy sötét, nyúlós posványnak. Érezte, hogy majd’ kiszakad a tüdeje, s ekkor ismét elvesztette az eszméletét.
…
A következő kép, ami Jeg-reg elméjébe vágódott, hogy egy hatalmas sátorban, négykézláb állva próbálja kiköhögni a tüdejében felgyülemlett vizet. Szeme sarkából látta, hogy két gyönyörű teremtmény próbál neki segíteni, majd – a rezgéséből ítélve – egy angyal lépett hozzá. Két köhögés között, meglepődve vette észre, hogy Rafaelita áll fölötte és segít neki felállni. Belenézett az angyal barátságos szemeibe s minden fájdalma elmúlt. Alig bírt kinyögni egy köszönömöt. Ám a mellette álló két „embertől” meg végképp elakadt a szava. Két lemúriai szépasszony, két htilil állt mellette és csilingelő hangjukon kacarásztak Rafaellel. Egyik ámulatból a másikba esett. Tudott Lemúriáról, s tudta, hogy diplomáciai kapcsolat van a két nép között, de azt is tudta, hogy az atlantisziak – enyhén szólva – ki nem állhatják a szépasszonyokat, bár elismerik magas szintű gyógyító képességeiket. Eddig csak távolról, egy-egy diplomáciai látogatás során látott lemúriait, közülük is inkább férfiakat, most pedig itt áll mellette két gyönyörű lány, akik láthatóan otthonosan mozognak pedig a ruházatukból ítélve nem rég érkezhettek meg.
Miután Jeg-reg összeszedte magát, alaposan körbenézett. Mindenféle népséget látott. Volt a sátorban ember, bár elég primitív kinézettel, angyal, atlantiszi – igaz, valami régimódi ruházatban, lemúriaiak, Draconok az Omega Orionisról, Holanoy Phá-k az Alfa Coronae Australis-ról és még sokan mások az Univerzum rengetegéből. Jeg-reg sokukról csak a könyveiben olvasott, s lám, most itt vannak előtte. De miért? Mit keresnek itt? S én miért vagyok itt? S egyáltalán, hol vagyok? – tette fel a kérdéseket saját magának, s elindult a sátor kijárata felé. Pár lépés után viszont belsőjében egy ismerős érzésre, egy ismerős vibrációra lett figyelmes, majd egy erőteljes hangra!
– Hol van….? – visszhangzott egy nagyon határozott, viszont majdhogynem hipotetikus kérdés a levegőben.
Jeg-reg összerezzent. Mihael arkangyal! A seregek ura, kinek hatalmas termete betöltötte a sátort. Alakja erőteljes, de egyben megnyugtató volt. S volt valami fenséges Mihályban, ami által Jeg-reg teljes biztonságban érezte magát. Ekkor Mihály dörgedelmes hangja, újra felhangzott!