Nát-loz keményen, de szívében nem kis aggodalommal lépett rá a víz hídjára. Erős, sőt mi több, viharos érzelmek rohanták meg testét. Időt és teret hátra hagyva haladt mestere mellett a hídon. Újra gyermekkorának falujában volt, abban a bizonyos elátkozott és áldott emlékű utcában. Ott, ahol annyi szép élménye volt míg élt édesapja, és ugyan ott, ahol annyi kínt hozott csöppnyi életébe édesanyja, miután kettesben maradtak. Ennek az utcának a sara volt pontosan ilyen érzésű, mint ez a híd. Csúszós és meleg. Emlékeiből mestere szava hozta vissza a jelenbe.
– Pet-in amat ten farrad – hallotta Ak-in-se-gi-maat mantrázását.
Az idő olyan volt, mint maga a víz, egyszerre volt szilárd és mozgó. Nát-loz elméjét a jelen és a múlt képei egyszerre ostromolták. Úgy érezte, azonos időben van ott a hídon és a sáros úton is, gyermekkorának helyszínén, ahol pajtásaival játszott.
– Pet-in amat ten farrad – hallotta ismét mestere parancsoló hangját.
Katen-rá robosztus alakja most arany fényben tündökölt, és a hófödte csúcs messze szórta a felhők mögül előbukkanó nap sugarát, éppen úgy, ahogyan mestere hangját a tó vize felett. Ez az élmény már túl sok volt Nát-loz-nak, érezte, hogy lába elgyengül, teste zsiborogni kezd, tudata már a jól ismert sötét örvény felé kezdett haladni. Nát-loz nem félt, sőt, kedves ismerősként üdvözölte ezt az örvényt. Olyan sokszor mentette meg az életét már. Jó volt átadni magát az öntudatlanság édes élményének. Itt nem volt gond, itt nem bántotta senki és testi fájdalma sem volt. Számtalanszor menekült már ide rövid életében. Kitaposott ösvénye volt már az örvényhez.
– Koncentrálj Nát, koncentrálj! – hallotta mesterének parancsoló hangját – Aki nem figyel a jelenre, soha nem találja meg szívével a teljesség örök ígéretét! Koncentrálj Nát-loz, figyelj arra, ami éppen most jön elő az örök egyből, az érzelmek hídjából. Figyeld meg, de ne engedd, hogy elvigyen és ő parancsoljon neked.
Nát-loz hálásan nézett fel mesterére, mint a fuldokló, akinek kötelet dobtak a rohanó patak vízében. Meg tudott kapaszkodni, tudata pillanatok alatt kitisztult és újra érezte a tavat és a víz hídját. Látta a napfényt, de mintha valami megváltozott volna.
– Pet-in am…. – Ak-in-se-gi-maat egy pillanatra megállt a mantrázás közben, amikor a híd közepe táján járhattak. Arca elkomorodott, szeme a távolba révedt és hangosan felkiáltott:
– Guggolj le Nát!
Elengedte a gyermek kezét, szájából elemi erővel törtek elő a szavak. Két víz fal emelkedett a híd egy-egy oldalán és kupolaként borult a vándorok fölé. Pillanatok alatt megfagyott és áthatolhatatlan jégpáncélként védte őket. A tiszta víz kristálytisztán mutatta a külvilágban lezajló történéseket. A nap elbújt a felhők mögé, a tó felszíne zavarossá vált, majd tajtékot vetett.
– Maradj ülve és bármi is történik, figyelmedet csak rám irányítsd – simogatta meg Nát-loz fejét mestere. Arcán mosoly, szemébe a jól ismert csillogás ismét visszatért, nyoma sem volt az előbbi keménységnek. – Ne félj, egy Vit-ag-en jön felénk. Egy víziszörny, az érzelmeink szörnye.
Nát- loz-ból önkéntelenül tört elő a sikoly, amikor meglátta a Vit-ag-ent.