97. cikk – Az arany négyzet rejtélye, 18. rész

A kép itt véget ért, az igazság ökle, Nál-az, meglepetten nézett le Jeg-reg-re. Nehezen tudta összerakni a katona képét, aki harcos papként élt egykoron és ugyanúgy az igazság ökle volt, mint most ő maga, ezzel a fiatal testtel. Érezte, lelkének legnagyobb félelme vált most valóra. Mi lesz, ha Ő is erre a sorsra jut? Mi lesz vele, ha elveszíti azt, amire mindig is büszke volt: a tudását és erejét. Megborzongott.

Jeg-reg csendben figyelte őt, valahol lelke mélyén érezte, fontos események zajlanak le Nál-az-ban, de azt is érezte, minden rendben van, nem kell semmitől sem tartania. Felkészült. Hogy mire? Maga sem tudta.

Nál-az, borús gondolataival viaskodva, kíváncsian szemlélte Jeg-reg-et. Az idő pillanatai lassan, ólomsúllyal teltek. Pont olyan nehéz volt a két képet összerakni, mint egy szellemsárkánnyal viaskodni. Megrázkódott és közben el is mosolyodott. Minek aggódni olyanon, ami el sem jött – emlékeztette magát gondolatban a mai nap már sokadszor. Felsejlett előtte mestere tanítása:

– Nál-az, figyelsz te rám? – korholta szelíd mosollyal a múlt azon pillanatában, amikor elbúcsúzott tőle és elindult a fekete fennsíkra. Az utolsó találkozásának emléke és az ott elhangzott tanítás most ismételten jól jött az igazság öklének.

– Aki túl akarja élni a szenvedés és elkülönülések vad viharában lévő fennsíkot, ahol a szabadság torz illúziója saját ellentétébe merülve tépi és szaggatja a tér-idő szövetét, annak fontos minden nap felidézni a következő mantrát: „Minek aggódni olyanon, ami el sem jött.” Jegyezd ezt meg jól, tanítvány.

– Ugyanis a lélek mérge az aggódás. Megköt és negatív megtapasztalást teremt. Amin tudsz változtatni, azért felesleges aggódnod, amin meg nem tudsz változtatni, azon meg minek aggodalmaskodnál. A szellem erejét a lélek tüze élteti, de az aggódó szellem elfojtja a lélek fényét. Pont ugyanúgy, mint a túl nagy szélviharban hagyott árva gyertya lángját is elfújja a szél. Vésd eszedbe és többször ismételd naponta. A lelkének fényére talált vándor nem engedi meg magának, hogy gondolatainak szélvihara elfújja a legértékesebb dolgot, ami a sötétség fennsíkján az egyetlen biztos pont lehet az életében. Ez pedig a lélek fénye.

– Sok lélek merül alá az anyag ellentéteire épülő világba, ahol a sötétség fennsíkján a vágyak és félelemek közt megtanulhatják saját képességeik kibontakoztatását. A sors törvényét elfogadva egyben szenvedik és örülnek is teremtéseik illuzórikus gyümölcseinek. Mind újabb és újabb szerepeket, testet öltéseket vállalva, hajszolják, keresik, hol sírva, hol örömmel, a béke szigetét. Pedig a békét meglelni csak folyamatos munkálkodással lehet. Őrizni, védeni kell a gyertya fényét a zabolázatlan gondolkodás szélviharától. A gondolkodás szellemi teremtés. Az egyetlen Isten végtelen áldása maga a tudat. Az az őrző, aki tudatában eléri gondolatainak uralását, mindig a jelenben tud lenni. A jelenben, azaz abban az időpillanatban, ami az egyetlen valóságként van megtestesülve a világban. Az aggódás kivesz a jelenből és olyan jövő megteremtésére kényszerít, amit még egy szellemsárkánynak sem kívánok – fejezte be széles mosollyal az arcán a tanítást a mestere.

Ez a mosoly jelent meg most Nál-az arcán, így még furcsábbá varázsolta Jeg-reg szemében az őrzőt.

– Hát, nem vagy túl öltözve, tanítvány – nevetett fel az igazság ökle, hogy megtörje a hosszúra nyúlt hallgatást. – Bár, ha jobban belegondolok, ide ez is elég – mutatott körbe kissé elnagyolt mozdulatokkal a fennsík zord és kietlen vidékén. – Szóval a szentélyt keresed? És miért?

A kérdés váratlanul érte Jeg-reg-et. Maga elé figyelt, homlokát ráncolva kereste a választ erre a kérdésre.

– A Mesterem azt mondta, beavatásom próbatétele miatt vagyunk itt. Ha megtalálom a legbelső szentélyt, élve mehetek el innen.

– Azt értem mit mondott neked a mestered, de azt nem, hogy te miért is vagy itt? Miért is keresed a belső szentélyt? Mit vársz tőle? Mi lesz ott veled? Mit fogsz találni?

Jeg–reg elmélázott a kérdések özönén. Tényleg, mit fog ott találni, mit fog ott kapni, mi fog vele történi? Eddig lefoglalták gondolatait az út viszontagságai és saját félelmeinek legyőzése, így nem volt ideje erre gondolni. Most viszont, hogy találkozott valakivel, aki barátságos is volt vele és ilyen egyszerűen és nyíltan feltette a kérdéseit, rá kellett jönnie, hogy nem tudja.

– Nem tudom – válaszolta nemes egyszerűséggel a tanítvány a kezét széttárva.

– Nem tudod? Azt akarod nekem mondani, hogy elindultál megkeresni valamit, amiről azt sem tudod, hogy milyen, hol van és hogy mi lesz veled, ha egyáltalán megtalálod?

– Azt – emelte fel most már fejét Jeg-reg és bátran belenézett a kutató szemébe. – Igen azt, nem szoktam előre tervezni, hanem inkább hagyom, hogy az élet mutassa meg magát. Tudod őrző, ez olyan, mint a légi-robogón való siklás. Ott is a szél ereje mondja meg hol kell gázt adni és hol kell fékezni. Engedem, hogy a jelen ereje mutasson utat nekem. Azt már megtapasztaltam, hogy ha így teszek az életemben, akkor minden úgy alakul, ahogy nekem a legjobb.

– Hát, ahogy így körülnézek ezen az átkozott helyen felmerül bennem a kérdés, hogy biztosan ez a legjobb neked?

– Igen – mondta egyre határozottabban Jeg-reg. Ez az út minden nehézségének erejével elvezet engem az angyalokhoz. Elvezetett engem a Taslenhez és elvezetett hozzád is. Úgy gondolom, jobban nem is tervezhette volna meg ezt az utat a végtelen és egyetlen Isten, aki most idevezetett: tanultam, tapasztaltam, fejlődtem belőle. Ami elém jön, az az Ő akaratából jön elém.

– Jól válaszoltál Jeg-reg. Készülj tehát arra, amit magad kértél magadnak, hogy elérd a szentélyt.

A két utazó szeme hídként kovácsolódott össze, ahogy egymás szemébe néztek. Egymásból erőt merítve, egymást tanítva, egymást segítve, lélek ért lélekhez. Ebben a pillantásban éppen úgy benne volt az örök szeretet, ahogyan a felettük lebegő főpap, Ak-et-ma-ata, a föld elem főpapjában is.

Csupán magában, az őrző elől elrejtve fogalmazta meg gondolatát:

– A harmadik lépést tehát megtette, hogy megtalálhassa a szentélyt.