95. cikk – Az ötödik elem iskolája, 7. rész

Odaért a résnyire kinyitott ajtóhoz, ami mögött egy földig leérő, átláthatatlan függöny lógott, így nem lehetett belátni. Azt ajtót kinyitva egy hang üdvözölte belülről, aminek forrását nem láthatta:

– Már vártalak benneteket…

Aztán amint kezével az átláthatatlan függöny felé nyúlt, a kép olyan gyorsasággal, mint ahogyan megjelent, semmivé foszlott és újabb képeknek adott teret.

Tl-osz körbetekintett. Szemeit kissé bántotta a fényesség, így kezét öntudatlanul is szemei fölé, homlokához emelte, hogy könnyebben végigpásztázhassa a különös környezetet maga körül és nem utolsó sorban azért is, hogy megvédje szemeit a meleget árasztó napkorong erős sugaraitól.

Kint volt a szabadban, mégis egy körülkerített részen állt. Egy régebbi, alacsony épület volt mellette, melyen látszott az idő vasfoga, mégis büszkén állt a maga hibáival együtt. Érezte, hogy szereti ezt az épületet, bár nem tudta megmondani miért érzi ezt vagy mi az a szál, ami érzelmekkel fűzi ehhez a helyhez, de azt biztosan tudta, hogy közel áll hozzá. Az épület mögött rozoga, fából készült kis tárolók voltak, megpakolva mindenféle lim-lommal, amiket onnan, ahol éppen állt nem lehetett jól látni. Tovább tekintve, kissé távolabbra, az átlátszó dróthálón túl puszta föld volt, ami hullámszerű alakot vett fel, hol mélyebb, hogy magasabb részeket képezve. Mindezen túl pedig az előző emlékben látottakhoz hasonló fém és üvegből álló, szekér jellegű valamik álltak, a különbség annyi volt, hogy ezek még innen a távolból is nagyobbnak tűntek, mint az, amit korábban – vagy talán időben nézve később, ki tudja? – látott. Ezeknek is kerekei voltak, de legalább 5 látszódott, oldalaikon pedig sokféle színes jelek, ábrák voltak, amiket nem értett.

Szemének fókuszpontját most elvonta a távoli szekerekről és a hozzá közel álló, vele szemben lévő fára összpontosította. Egy idős, kisebb termetű fa volt, ami némi árnyékot adott a körülötte lévő homokos talajnak. Ekkor vette észre, hogy ő maga is homokban áll, és ekkor érezte meg azt is, hogy bizony a homok forróságot áraszt meztelen talpának párnáiba, így szinte reflexszerű mozdulatokkal mélyebbre fúrta lábát a homokban, hogy a jól eső, hűvösebb homok érintését érezhesse a kellemetlen forróság helyett. Tovább fordult a kis kiásott mélyedésben és megérintette a mögötte elhelyezkedő zöld kúszónövény egyik zöldes-sárgás levelét. A növény sűrű levelei benőtték az oszlopokat és az azokon keresztirányba megkötött indákat és új, friss hajtásokat mutatva jelezték, hogy boldogan fogadják a kellemes napfényt. Tl-osz elégedetten bólintott, bár nem tudta miért teszi mindezt, mégis jó érzés töltötte el.

Mire felmérte a körülötte lévő helyet, a talpain érezhető hűvösebb talaj simogatásának ellenére is azt tapasztalta, hogy melege van. A nap sugarai, annak ellenére, hogy az aranysárga színű gömb még nem az ég tetején magasodott, erősen tűztek, minderre pedig még rátett az is, hogy amikor abbahagyta a nézelődést, Tl-osz aktívabb fizikai mozgásba kezdett. Kezeit magasra emelve nyújtotta hátának izmait, majd a levegőt hangosan kifújva előrehajolt, hogy megérintse homokba fúrt lábait. Mindezt többször megismételte, majd leguggolva, egyik lábát maga mellé nyújtva másik lábának bokájára ült és nyújtott lába felé hajolva újra kifújta a levegőt és nyújtott lábára lapult, amennyire csak tudott. Elégedett volt, könnyedén elérte visszafeszített lábujjait. Jól érezte magát, könnyed volt, mégis volt benne egy kis feszültség. Élvezte, ami most van, mégis volt benne valami. Valami izgalom, valami várakozás, ami megmagyarázhatatlanul zakatolt elméjében…

Aztán egy pillanattal később világossá vált számára a különös érzés forrása, amikor két alak jelent meg az épület Tl-osz-tól nem messze lévő ajtajában. Könnyedén beszélgetve sétáltak ki az ajtón. Az első egy vékony alkatú, könnyed mozgású, kopasz fiú volt, kezében egy nagy piros-fekete párnát fogott, amin két kisebb, hajlított párna volt. Azokkal egyensúlyozott le a pár lépcsőfokon, miközben a mögötte érkező, nála alacsonyabb és idősebb, hosszú hajú férfihoz beszélt nevetve. A hátsó férfi is nevetett miközben becsukta maga mögött az ajtót, majd egy kis fehér rudat a szájába téve valamit kattintgatott a kezében, amivel aztán meggyújtotta a szájában lévő pálca jellegű valamit, ami izzani és füstölni kezdett. Ez emlékeztette Tl-osz-t az elemek templomaiban található pipákra, melyeket a papok a különböző ceremóniák vagy meditációk levezénylésekor használtak…

De mire továbbvitte volna előző gondolatmenetét felismerés hasított elméjébe. Egy olyan felismerés, ami megmagyarázhatatlanul, mégis egyértelműen közölte vele azt, hogy ismeri a két jövevényt. Az Öd-év fizikailag nem volt rajta ott, azon a testen, amit viselt, mégis érezte félreérthetetlen jelzését. Még öntudatlanul oda is kapott, ami kívülről nézve inkább egy ügyetlenebb vakarózásnak tűnt.

Az első, vékonyabb testalkatú férfi közben letette a kezében lévő párnákat a földre, míg a második egy ruhadarabot terített a már letett párnák mellé és arra ült le. Tl-osz fizikai testében és valahol legbelül is, szinte kővé dermedve, meredten figyelte a magasabbikat. Az a mozgás, azok a gesztusok, még szavainak csengése és a hanglejtés játékossága is összetéveszthetetlenül emlékeztették őt valakire. Tudta, hogy ismeri, nem csak itt és most fizikailag, hanem minden más szempontból is, ahogyan ezt csak érteni lehet. Tl-osz teste nem mozdult, csak szemét vándoroltatta át a könnyed, kényelmes pozícióba elhelyezkedő, pöfékelő másik férfira. Elmosolyodott, hiszen emlékezett olvasataiban ennek a férfinak a leírására is. Hogy kik voltak ők most, azt nem tudta, csak azt, hogy közel állnak hozzá ebben a fizikai testben is, hiszen örömmel töltötte el jelenlétük, mégis, a feszültség forrása is ők voltak. Tl-osz belül érezte, hogy fizikai teste most komoly munkára készül és ez volt nyugtalanságának forrása.

– Na, kezdhetjük? – rángatta ki gondolatmenetéből a vékony férfi hangja, ami oly ismerősen csengett Tl-osz fülének, hogy önkéntelenül is mosolyra húzta fizikai testének szája mellett a valahol távolban – vagy éppen mélyen jelenlévő – lévő száját is.