92. cikk – Az arany négyzet rejtélye, 17. rész

Jeg-reg nem is vette észre, ahogyan teste átvette a mantrát és már nem csak magában mondta, de a néma csendbe is beleordította: Vezetve vagyok vezető, mert vezet Ő.

Ak-et-ma-ata, a föld elem főpapja, ismét elégedetten mosolyodott el mély meditációjában valahol a magasban lebegve.

– A második lépés is megvan. Egyre közelebb a pillanat, amikor megtalálja a szentélyt – folytatta magában gondolatmenetét, majd engedte, hogy figyelme visszatérjen a Fekete fennsík vidékére.

Jeg-reg kiáltása több volt, mint a halotti néma csend megtörése, több volt, mint a létezés diadala. A fájó csönd és a dermedt némaság együttesen hullott darabokra. A sötét és hideg pokolban, a lélek magányos éjszakájában, erő és irányjelző fény volt ez. Nem is maradt visszhang nélkül. Ami eddig teljes pusztulásnak tűnt, kísérteties erőként kelt fel az élet és halál mágikus mezsgyéjén. Örvénylő vihar támadt nem messze a parton Jeg-reg-től. A levegő óriás tölcsérként örvénylett, mint egy vízszintes tornádó, majd egy mágikus kapu tört elő az idő mélyéről. A kapu gyémántos, lilás csillogása élesen elütött a környezet matt és dermedt feketeségétől. A hideg szél újra a tanítvány testébe mart, míg karján az angyalpecsét újra fellángolt és aranyló fényként vette körbe őt. Egy erőteljes és mágikus hang szólalt meg szinte minden irányból.

– Ki az, ki zavarja a rémségek völgyének időtlen csendjét? Szólj most! Én Nál-az vagyok, a Fekete fennsík őrzője a harcos papok rendjéből, a fénykristályok olvasója, az igazság ökle.

Jeg-reg megdöbbent, amint a kavargó sötétségből egy alak lépett elé. Magas, vékony, nyúlánk alakja, ruganyos léptei, és nem különben a bemutatkozáskor elhangzott címe, miszerint az „igazság ökle”, elárulták számára, hogy egy magasan képzett, kutató-harcossal van dolga, aki még ölt is a rendért. Kihúzta magát és belenézett bátran azokba a mélykék szemekbe, amik a szikár, csontos arcot díszítették. Kicsit zavarta a mély forradás, ami Nál-az ajkától a szemén keresztül, kopasz fejtetőéig ért, szinte kettészelve arcát. Figyelmét nem kerülte el a harcos pap jobb kezében tartott bot sem, aminek a tetején zöld kristályfény ragyogott.

– Jeg-reg vagyok, a föld iskolájának növendéke, Ak-et-ma-ata, a föld elem főpapjának személyes tanítványa. Zaharael arkangyal küldött minket ide, hogy az ősi szentélyt megtaláljam, Raziel arkangyal pecsétje vezet.

Hogy szavait bizonyítsa, Jeg-reg kinyújtotta kezét, hogy az angyalpecsét még jobban láthatóvá váljon.

– Á, hát akkor te vagy az Új választott – enyhült meg Nál-az. Bal kezével egy egyszerű ívet írt le a levegőben, miközben halk, érthetetlen mormogás hagyta el száját és a gyémántragyogású lilás kapu bezáródott. Arca elkalandozóvá vált, majd szemei résnyire szűkültek. Belső látásával felfedezte a védőgömböt, ami a fiút védte. A védőgömb tetején, lótusz ülésben, ott figyelt a főpap. Tudatuk egy pillanat alatt mentális kapcsolatba került.

– Köszöntöm Ak-et-ma-at-át, a föld elem főpapját a Fekete fennsíkon. A Tizenkettek áldása vezesse az élő fény birtokosát, hogy tegye minden létező életét termékennyé.

– Legyen munkádon annyi áldás őrző, mint égen a csillagok végtelen száma. Bocsánatodat kérjük, ha munkádban megzavartunk.

– Élő felemelkedett, nem kell nektek bocsánatot kérni! Számomra megtiszteltetés, hogy az új választottat megismerhetem. Segítségemet felajánlom nektek és egyben megnyitom elmém előtted, hogy láss.

– Köszönöm Nál-az. Kérlek, tedd nehézzé Jeg-reg útját. Szeretném, ha átélné a csata borzalmát, vezesd őt el az idők idejéhez, ahhoz a testhez, ami egykoron Ő volt. Hadd találkozzon múltjának árnyaival, érezze át döntéseinek súlyát. Szeretném, hogy a lelke ebben az életben soha ne felejtse el azt a borzalmat, amit az önzés démonjai szabadítottak erre a világra.

– Úgy lesz ahogy parancsolod, Ó hatalmas és áldott főpap. Elmémet az út alatt nyitva tartom számodra és kérlek mutasd meg nekem, ki volt Jeg-reg egykoron, hogy feladatomat jól tudjam teljesíteni.

– Rendben! Lásd hát az új választott múlt életének egy pillanatát.

A két elme összeért, tudat és tudat kapcsolódott össze. A tág jelen egy pillanatra végtelenné vált, majd a gondolatnál is sebesebben zuhant önmagának mélységébe, hogy a teljességből a van lehetőségének színterére lépve megnyilvánuljon az, aki most Jeg-reg-ként él. A múlt egy időpillanata erős képként nyomta el a kietlen Fekete fennsík zord valóságát. A páncélos katona képe ott lebegett Nál-az lelki szemei előtt. A kép boldog és egyben ünnepélyes volt, a tavaszi szél vidáman lobogtatta a zászlók végtelen tengerét a szentély körül. A páncélban erősen izzadó személy derűsen és izgatottan várta életének legnagyobb eseményét. Most avatják tisztté, fogadalmat tehet az élet, a fény mellet, a szentélyek szentélyében, ahol maga az élő Isten lakozik. Ilyen csak kevés kiválasztottnak adatott meg. Elhangzott a neve, egy mély lélegzetet vett és előrelépett…

A kép itt véget ért, az igazság ökle, Nál-az, meglepetten nézett le Jeg-reg-re. Nehezen tudta összerakni a katona képét, aki harcos papként élt egykoron és ugyanúgy az igazság ökle volt, mint most ő maga, ezzel a fiatal testtel. Érezte lelkének legnagyobb félelme vált most valóra, mi lesz, ha Ő is erre a sorsra jut? Mi lesz vele, ha elveszíti azt amire mindig is büszke volt: a tudását és erejét. Megborzongott.

Jeg-reg csendben figyelte őt, valahol lelke mélyén érezte, fontos események zajlanak le Nál-azban, de azt is érezte, minden rendben van, nem kell semmitől sem tartania. Felkészült. Hogy mire? Maga sem tudta.