Tl-osz zsibbadtan tért vissza a könyvtár hűvös termébe. Több ezer éves jóslat kezdett megelevenedni életében. A tűz elem élő képviselőjeként, valami mélységes és megfoghatatlan egyezőséget vélt felfedezni az ősrégi tanácsnokkal. Nem csak azt, hogy mindketten Öd-év-et viseltek, és nem csak azt, hogy mindketten ugyanazt az elemet képviselték a tanácsban. Több volt ez ennél, érzett még valami mélyebbet a szívében. Valamit, amitől összeszorult a mellkasa, szúrt a szíve és nehezen kapott levegőt. Olyan erő kezdett életre kelni testében, ami túlmutatott saját lelkén, létezésének teljességén. Érezte az Öd-év kristályainak hirtelen erőteljesebbé vált izzását, amint azok próbálták kiegyenlíteni, kordában tartani ezt az ébredező erőt.
A létezés tér-idő egysége elkezdett Tl-osz lelki szemei előtt hullámozni. A könyvtár épülete hirtelen csak egy volt a sokmilliónyi valóság választhatóságából. Különböző időben és térben, más-más alakban és tudatban, megszámlálhatatlan formában, de mégis az egy biztos tudataként látta magát. Megszűnt a lent és fent, a kint és bent, a múlt és jövő végtelen illúziója. A fehér egységben ezerszínű sokszínűség, a valóságosnál valóságosabb létezés volt jelen egyszerre. A tűz elem képviselője biztos volt benne, hogy ép elméjét csupán az Öd-év védelmének köszönheti. Egy villanás a fehérségben, ami a valószínűtlen fehérnél is fehérebb volt, odavonzotta szellemi gyújtópontját.
Hirtelen egy lett az egészből. Fiatal volt, kezében egy fekete, téglatest alakú eszközt tartott, amit a füléhez emelt, miközben hangosan beszélt valakivel, aki nem is volt jelen. A városi utca magas házak sokasága között vezetett, 30-40 lépésenként egyenes oszlopok meredtek az ég felé, melyeknek vége az úttest felé hajlott és sárgás fényt árasztottak. Este volt. Hangos dübörgés érkezett el hozzá, négy darab fekete színű furcsa keréken gördülő, fém és üvegből álló szekér haladt el mellette. Bent egy pillanatra látta az ember felsőtestét, aki kapaszkodott egy keskeny körbe. Büdös volt, nagyon, bár a fiatal, rövid hajú önmagát ez cseppet sem zavarta. Hátán egy barna zsákot cipelt és külső szemlélőként tekintve, látszólag fesztelenül beszélgetett a téglatesttel. A házak egy sorba rendeződtek, de látszott rajtuk, hogy különböző korokban építették őket. A nyelv furcsán dallamos volt. Ahogy felérkezett a domb feléhez, egy kereszteződés után megállt a fiatalember. A falon világító táblácska számokat és különböző jeleket mutatott. Ujjával egymás után, látszott, hogy egy általa jól ismert sorrendben, megnyomta a táblán lévő néhány jel egyikét, majd az ajtó felsípolt. Látta, amint fellép a két lépcsőfokon, aztán benyit a folyosóra. Pár további lépcsőfokot megtéve, egy második ajtón is belépett. Egy belső, zárt térre érkezett, ahol jobbra lépcsőfeljáró volt, ami egy rácsokkal körülvett, furcsa fémdobozt ölelt körbe. Megkerülte a lépcső alját, ahol egy nehéz fémajtót kinyitva belépett egy szűk, már-már nyomasztóan kicsi dobozba. Az egyik oldalon tükröt talált. Nem tudta, hogy az, akit a tükörben látott önmagaként, vagy az, aki megfigyelőként volt jelen indította-e a mozdulatot, de kezével borostás arcához ért és végigsimította azt, miközben mosolyogva megcsodálta önmagát. Eközben a fémajtó becsukódott mögötte, ő pedig a tükörnek hátat fordítva megnyomott egy jelet az ellentétes falon. A doboz lassan, hangosan nyöszörögve elindult felfelé.
– Bocsi, megérkeztem a klubba, le kell tennem – mondta ő. Tl-osz meglepődve figyelte, ahogy megáll a fura, lassan mozgó doboz, oldalra húzódik ajtaja, amin belépett, és kinyitja az előző, lentihez hasonló fémajtót. Balra fordulva elindult egy szűk, félig nyitott folyosón, majd átmenve egy második, zárt udvarba érkezett. Érzett valamit. Izgalmat, izgulást. De nem úgy, ahogy azt megszokta. Kissé távolabbinak hatott számára az egész, mégis a sajátja volt. Idegen, de mégis az övé. Mióta az események megfigyelője volt, most először érezte a benső érzelmeket is, eddig mint ha kívülről, mégis a fiú szemszögéből figyelt volna.
A balról korláttal szegélyezett folyosón sétálva érezte, hogy hamarosan elér céljához. Az utolsó métereken a fiú megigazította haját és ruházatát is, és Tl-osz ekkor meglepődve vette észre, hogy a fiatalember aurája is kezd rendezettebbé válni, mindeközben hallotta, ahogyan halkan imádkozik:
– Belépek a saját energiarendszerembe, a lelkemmel egyező irányba…
Odaért a résnyire kinyitott ajtóhoz, ami mögött egy földig leérő, átláthatatlan függöny lógott, így nem lehetett belátni. Azt ajtót kinyitva egy hang üdvözölte belülről, aminek forrását nem láthatta:
– Már vártalak benneteket…