89. cikk – Az új hajnal, 14. rész

Aztán a következő kép, amit látott az volt, hogy megjelent Ét-ám mellett a fénykapu és egy alak lépett elő belőle. Nát-loz összerezzent, majd kissé meg is nyugodott, mert felismerte mesterét. Legalább megmutathatja neki mit tanult a szabadságról, sőt be is mutathatja neki. Aztán arcára fagyott a mosoly, mert még két alak lépett ki mestere mögül, ő pedig itt állt a vízben anyaszült meztelenül…

Ak-in-se-gi-maat magabiztosan lépdelt a vízpart homokjában, még Nát-loz szemszögéből is látszott mindez. Ami furcsa volt neki, bár az eddigi eseményeket belegondolva valójában nem is volt meglepő, hogy míg párat lépett a megnyíló fénykaputól, hogy odaérjen Ét-ám mellé, addig egyik lépésnél még szokásos főpapi ruhájában volt, de a következő lépésre már ruha nélkül haladt tovább. Mindez Nát-loz szemei számára követhetetlen gyorsasággal történt, mindenféle átmenet nélkül.

Ak-in-se-gi-maat, a víz rendjének főpapja persze nagyon is jól tudta, hogy tanítványa a vízben van, sőt, az előzményekkel is teljesen tisztában volt, hiszen már jó ideje felvette barátjával, Ét-ámmal a kapcsolatot és figyelte az itt zajló eseményeket, hogy a tanító, hogy pedig a Halhatatlan szemén keresztül. Most persze külső szemmel úgy tűnt, mint ha tudomást sem venne Nát-lozról és beszélgetésbe kezdett a parton.

Nát-loz tétovázva indult el kifelé, hiszen most jutott el addig, hogy levegye tekintetét mesteréről és a másik két jövevényt is szemügyre vegye. Lépteit a mély víz lassította, hiszen még szinte nyakig ért neki, de nem is kellett neki igazán a víz, hiszen az irányú elhatározása, hogy kimenjen a partra üdvözölni mesterét, pillanatról pillanatra csökkent, amint Ak-in két társára nézett. Pánik jelent meg arcán, hiszen két, számára teljesen ismeretlen ember állt ott a parton, ráadásul a helyzet ijesztő mivoltát még tovább fokozta az, hogy mindketten ruhában voltak.

– A föld elem iskolájának ruhájában?! – döbbent meg Nát-loz, kérdezve és mondva is saját magában egyszerre. Meglepődése olyan fokú volt, hogy halkan ki is mondta e szavakat.

Lábai még tudattalanul vitték előre. Annyira meglepte a föld elem iskolájának megjelenése ezen a helyen, hogy észre sem vette, hogy még mindig halad szépen lassan kifelé. A víz már csak combközépig ért neki. Aztán jött az, amit igazából végig tudott, hogy elkerülhetetlen lesz, azt is gondolta, hogy közben már felkészült rá lelkileg, de mikor megtörtént, akkor nem éppen számításai szerint alakult:

Ét-ám, a beszélgetés közben – amiből persze Nát-loz a távolság miatt semmit sem hallott – felé mutatott, sőt még mosolyogva oda is kiáltott neki valamit, amiből semmit sem értett. Nem azért, mert nem volt érthető, vagy mert hangos volt a víznek morajlása, hanem mert abban a pillanatban, ahogy Ét-ám felé mutatott, természetesen minden szempár rá szegeződött. Egytől egyig őt figyelték, amint ott állt térdig a vízben, teljesen meztelenül.

Al-uyg halkan kuncogott, amit csak a mellette álló Ét-ám és Ak-in hallott, akik természetesen osztották a Halhatatlan jó kedvét. Az egészet előre eltervezték és most volt itt az igazság pillanata, még ha kissé vicces formában is. A föld elem iskolájának két követe pedig éppen kapóra jött a víz elem fifikás főpapjának, hiszen így még érdekesebbé és emlékezetesebbé tudta tenni tanítványának ezt az egyszeri pillanatot.

Nát-loz, amikor Ét-ám felé mutatott és arra reagálva mindenki más is odanézett, megállt. Gondolatai cikáztak, száguldottak egyik helyről a másikra, egyik pillanatból a másikba. Összemosódott képek jelentek meg szemei előtt, Ét-ám kiáltását csak nagyon távolról, szinte csak torz visszhangként hallotta, magát a nyelvezetét is csak nehezen felismerve. Mint ha idegen, másvilági nyelven szólt volna hozzá valaki vagy valami, egy messzi világból. Ismerős érzés volt ez neki, hiszen az utóbbi napokban többször érzett már ilyet. Tudata mindig túlcsordult, így mindig meg is adta magát, és az öntudatlanság állapotába került.

Most, valahol a távoli világ egyik távoli sarkán azonban utolérte gyermeki énjét, amint az a magas hegységek rejtett barlangjaiba vonulva elzárta magát önmagától. Most, utolsó erejével, a már-már szinte fekete ködben botorkálva még sikerült elkapnia azt a fényfonalat, ami által eljutott a kis Nát-lozhoz, aki összekuporodva hallgatózott egy szűk, nyirkos barlangban. Kitisztult a kép, a gyermek meglepődve kapta fel a fejét, Nát-loz pedig meglepődve, mégis mosolyogva ismerte fel gyermekkori önmagát. Karját kitárva, teljes biztonságot sugározva, térdre ereszkedve hívta magához a gyermeket, aki a megdöbbenés első pillanata után felpattant és rohanva ugrott Nát-loz karjaiba.

Világok ölelkeztek, világok fordultak egymásba ebben a pillanatban. Színek kavalkádja, képek sokasága özönlött mindenféle, számára teljesen ismeretlen időből és térből Nát-loz elméjébe. Olyan mérhetetlen egységélmény kerítette hatalmába, hogy mellkasa is beleszorult, de ezt nem tudta ott és akkor megmondani, hogy a gyermek ölelése miatt van ez, vagy a képek sokasága tette ezt elméjével, vagy teste már a víz alá süllyedt ott, ahol hagyta, valahol a távolban. Nem számított, hiszen hazatalált, összeölelkezett önmagával és biztonságot, menedéket talált a mérhetetlen szeretetben, mindezt többféleképpen, egyszerre szinte több irányból érezve. Gyermek volt újra, mégis másképpen, mint akkor.

Ak-in, Al-uyg és Ét-ám csendben figyeltek a partról. Nát-loz csak állt a vízben, nem is annyira távol tőlük és nem mozdult. Csak pár másodperc telt el mióta felé fordították tekintetüket, arra mégis elég volt, hogy megláthassák a halvány mosolyt és a lecsorduló könnycseppeket a tanítvány arcán.

– Megcsinálta – mondta halkan a Halhatatlan, és ha fizikai testben lett volna, együtt bólintott volna parton álló társaival.