87. cikk – Az arany négyzet rejtélye, 16. rész

Kezeit maga felé emelve, még szélesebben mosolygott, majd a tó partján, ott helyben letérdelt, homlokát a sáros földhöz érintette és teljes szeretetével hálát adott mesterének a tapasztalás lehetőségéért.

Ak-et-ma-ata, a föld elem főpapja, valahol a magasban elégedetten mosolygott vissza tanítványára, még ha Jeg-reg nem is tudta mindezt.

– Az első lépést tehát megtette, hogy megtalálhassa a szentélyt – formálta a gondolatokat magában, miközben figyelmének fókuszát a környező vidéken tartva tovább meditált. Jeg-reg, lélekben megerősödve, de szellemének fókuszát az angyalpecséten tartva, felegyenesedett.

Már tudta jól, az út, amin haladnia kell, hogy a szentélyt megtalálja, éppen úgy halad saját lelkének sötét tájain, ahogyan a Fekete fennsík kietlen pusztaságában. Teste csupán jelzőeszközként, egyfajta iránytűként funkcionált számára. Érezte ugyan a hideget, a fájdalmat, a sár érintését, az angyalpecsét fényét is látta, de már nem azonosult ezzel a testtel. Tudta jól, hogy ez mind ő, de meglátta benne azt a tökéletes rendszert és rendet, ahogyan sejtjei, szervei működtek. Önálló univerzumként léteztek, mégis tökéletes összhangban éltek és lüktettek benne. Saját tudatként, de az egység egészeként, minden szinten hirdették a rend fontosságát.

Jeg-reg meztelenül és sárosan, körbevéve az ismeretlennel, küzdve saját lelki és testi halálának fájdalmas rémképével, ott, a sötétség legmélyebb és leghidegebb állapotában, teljes kiszolgáltatottsága közepette érezte és élte meg azt, amit az emberek úgy neveznek: ÉLET. Mert élt, és élt benne milliónyi sejt, számtalan együttműködő tudat. Kommunikáltak egymással, segítették egymás munkáját. Mindezt egy végtelen és felmérhetetlen törvényszerűségnek engedelmeskedve tették. Minden sejtje teljes egészében önazonos volt magával, és azzal, amit tett. A cselekedete viszont szolgálta a másik sejt létét. Pontosan úgy, ahogyan a fény alkotó színei is önmaguk szépségében teljesek, de együtt, egységben haladva kiadják a rend alapvető állapotát, a fehér színt. Itt értette meg a hierarchia fontosságát is. A létezésből, a megnyilvánulás felé tartó állapotot, a szeretet önazonosságának alapvető jellemzőit, magát az áramlást, ami egyszerű alaptételekben nyilvánul meg, hiszen:

– aki szeret, szolgál

– aki szolgál, rendben, hierarchiában él

– aki a rendet felismeri, az vezetővé válik

– aki vezetővé válik, az fény lesz a sötétségben

Megértette, hogy önmaga szeretete és a benne élő fénymag, amit mesterétől kapott mielőtt kiléptek az iskola kapuján, egy és ugyanaz.

Vagyis a külső látszatsötétségből, nem a tudása, nem a gondolatai, nem az „Én tudom” múlandó elképzelései vezetik ki, hanem azok a cselekedetei, amit szolgálva tesz a rendért, a hierarchiáért, a vezetőjéért, alázattal elfogadva helyzetét, szolgálva a létezést, éppen úgy, ahogyan a létezés halad a megnyilvánulás extatikus beteljesedése felé. Így teremt a mindenhol jelenvaló szeretet és így teremti meg az ember is életét. Önnön létezéséből a megnyilvánulás felé tartó állapotot, vagyis a megtapasztalásait. Az örök fény megtapasztalja önmagának hiányait, a rend megtapasztalja az önmaga által eltúlzott és téves azonosulások révén létrejött káoszt. Jeg-reg már tudta, hogy démonjai önazonosságának téves tudásából erednek. Mindabból, amit tévesen gondolt magáról. A fényt látszólag kívülről kapják testének sejtjei, de ez a látszateltérés csak akkor érvényes, ha a sejt nem éli önnön fénymagságát.  Érezte a fájdalmat, amit engedetlenségével okozott tanítójának, de érezte azt az elhatározást is, ami arról szólt, hogy szolgálni fogja mesterét, éppen úgy, ahogyan mestere szolgálta őt, hogy megtapasztalja azt, amiért a földre érkezett. Vezetve vált vezetővé, mert elhatározta, hogy a legfelsőbb vezetőnek, vagyis Istennek teszi le életét. Már nem akart elkülönülni sem önmagától, sem a sötét, hideg tájtól. Tudatában egy gondolat, egy mondat erősödött. E gondolat nem hagyta nyugton, szüntelenül ismétlődött. Nem is vette észre, ahogyan teste átvette ezt a mantrát, és már nem csak magában mondta, de a néma csendbe is beleordította: Vezetve vagyok vezető, mert vezet Ő.

Ak-et-ma-ata, a föld elem főpapja, ismét elégedetten mosolyodott el mély meditációjában valahol a magasban lebegve.

– A második lépés is megvan. Egyre közelebb a pillanat, amikor megtalálja a szentélyt – folytatta magában gondolatmenetét, majd engedte, hogy figyelme visszatérjen a Fekete fennsík vidékére.