Az Isten élő megtestesülésének visszaemlékezése
„Az ébrenlét és az álmok határán, a fel-feltörő képek úgy hullámoztak, mint a viharos víz a nyílt tengeren. Tudatával, éppen megfogni készült azokat, de erőfeszítése hiábavalónak bizonyult. Úgy érezte, kimerítő és végtelen küzdelmet folytat. Egyre nehezebben tartotta meg öntudatát. Úgy érezte láthatatlan erő húzza le egy sötét, mély, vad, és viharosan örvénylő fekete vízbe. Szelleme küzdött. Kereste azt a vékony határvonalat, ahol még érzi a mindenséggel való egységét, de felfogni is képes az őrjítően tomboló kavalkád mondanivalóját. Az idő óceánját fürkészte. A lehetséges megvalósulásainak esélyeit latolgatta, rendszert keresett a rendszertelennek tűnő, együttes valóságok tárházában. Kereste a figyelő fókuszát, mert már tudta, ez lesz a rend első pontja.
Figyelte a megfigyelőt, rátekintett arra, aki tekintett. Tudata a meghasonlás vékony jegén egyensúlyozva próbálta önazonosságát megtartani. Na de ki kivel azonos? Ki kit figyel? Ki tekint kire? Hol van a fókusz? Ki az, aki fókuszál? És legfőképpen mire fokuszál?
Kérdések zakatoltak elméjében. Tudta jól, ezek azok a kérdések, amik valójában álcázott kulcsok és ajtók egy mélyebb, intenzívebb megélés és az idő válóságának rendje felé. Nem akarta megválaszolni a kérdéseket, hiszen az hiba lett volna. Ha leragad a kérdések szintjén és ott próbál választ keresni, elvesztette volna a kérdések legnagyobb áldását, a kérdések erejét, ami pedig nem más, mint az elfogadás. Az idő óceánjának elfogadását. Hiszen éppen az elfogadás az a mélyebb lépcsőfok, ami a lehetséges és így a megvalósulásra törekvő kavalkádból a rendet, az életnek valóságát megalkotja. Azt, amit keresett, az elé jövő jövőt. Híddá változott, mágikus kapuvá vált. A végtelen lehetőségek párhuzamos hullámainak fodrozódása a jelenben, már nem zavaró kavalkádként volt jelen benne, hiszen elfogadta az elfogadást, maga vált a renddé, így a megfigyelőből teremtővé. A tág jelen elárulta számára a következő megvalósulást, vagyis a jövőt.
Mint egy álomban, figyelte saját magát, ahogy feláll az ágyról és kisétál egy szobából, majd benyit egy ajtón, ahol mestere várta. Érdekes volt, még saját magának is megfigyelni önmagát, ahogyan cselekszik. Nem szólt semmit, csupán átadta magát és érezte, élvezte önmagát. Élvezte a jelenné vált valóságát. Eggyé vált és teremtett, mindent. Tudta, nincsen kint, csak maga létezik, és ebben a létezésben mégis megannyi szereplő volt. Jelen. Tudta mi a neve, és most életében először tudta, hogy csak a teljesség elfogadásának valósága teszi időtlenné és tértelenné teremtését. Látta magát ezer és ezer pillanatban. Gazdagon és boldogan. Látta vágyakozva és hiányban. Látta, ahogyan választ. Látta, amikor szolgált és látta, ahogyan szolgálják. Felnőtt és elfogadta, hogy Mágus lett. Látta, ahogyan mesébe ötvözve, amolyan fantáziavilágként elmesélve szól erről embereknek, és közben látta azt is, ahogyan magában mosolyog, hiszen ő tudta, igaz mindez. Látta magát bódultan, kábulatban, füstfelhőbe burkolózva. Látta magát elveszetten. Látta, amint kiutat keresve, érzelmeit szavakba foglalva énekel. Látta magát egy konferencián, ahogyan sietve kilép szobájának ajtaján, és egyben látta azt is, amint a beszélő fény kontinensén, iskolájában lép ki egy ajtón, úton mesteréhez. Látta magát szegényen és pénzben úszva. Egyedül és családdal. Aztán valami megint megváltozott benne. Egyszerre látta, amit az emberek úgy neveznek múlt és jövő.
Neve volt, mert neve van. Ő valaki volt, van, lett. Tudta hogyan kell irányítani életének megannyi szereplőjét, még ha valóságában csak egyedül is volt jelen. A tér és idő meghajoltak figyelő tekintete előtt, mint az ébrenlét és az álmok határán a fel-feltörő képek, hullámoztak, mint a viharos víz a nyílt tengeren…”