82. cikk – Rat-ava története

A nap aranyló sugarai merészen törtek elő a hegyek ormai között, felvéve a versenyt a téli táj rideg és hideg valóságával. Tél volt. A száraz, hideg szél gyakran az utazók köpönyege alá merészkedett, megtalálva minden apró rést. Időnként csontig hatolt, vacogásra késztetve a reményt kereső zarándokokat. Immár három hónapja úton voltak, maguk mögött hagyva azt a kis falut, ahol a fiú felnőtt. Er-mi, a víz rendjének tanára, a beszélő fény kontinenséről, az új városból, még a nyári napforduló idején indult el a messzi-messzi éjszakra, a fagyos föld kontinensére, egy erős belső sugallatot, álmot követve. Indulása előtt több hónapja volt már, hogy minden héten ugyanaz az álom gyötörte. Álmában egy hideg északi faluban bolyongva keresett kétségbeesetten egy gyermeket. Mire már megtalálta volna, fekete vihar tört rá, és ő hiába szeretett volna bemenekülni egy kunyhóba, a vihar egyre erősebben tombolt és gátolta meg őt az előrehaladásban. A vihar középpontjából egy gonosz szem figyelte kétségbeesett próbálkozását. A kunyhó ablakában egy gyermek kétségbeesetten nyújtotta felé a kezét. Arcán könnyek gördültek le.

Ez volt az az álom, ami a tanítás befejezése után e kietlen tájra hívta őt. Belső hangját követve majdnem három hónapos bolyongás után meg is lelte a gyermeket a messzi-messzi halászfaluban, a fagyos tenger partján. A fiú fázott, vacogva bújt oda hozzá.

– Nyugalom, már csak pár pillanat és nyílik a fénykapu, és magunk mögött tudhatjuk ezt a fagyos világot. – Szívében a tanár nyugtalan volt, bár ezt megpróbálta palástolni. Nem értette, hogy hívójelére miért várakoztatja meg őket a magas torony őrsége. Nem volt szokás ilyen fokú ellenőrzést végrehajtani. Gondolatában már a főpappal folytatott beszélgetésnél tartott. Mindenképpen el szerette volna érni, hogy a gyermek, akiért ilyen sokat küzdött, személyes tanítványa legyen.

– Az ellenőrzés sikeres volt, a fénykapun keresztül beléphetnek a kontinensre – hallatszott egy unott hang a semmiből. Aztán egy örvénylő folt jelent meg a zarándokok előtt. A kapu megnyílt. Er-mi megfogta a gyermek kezét, bátorítóan elmosolyodott, majd egy határozott lépéssel a fénykapuba lépett. A pillanat törtrésze alatt átívelték a távolságot és a Katen-rá hegycsúcsánál lévő tó partjára érkeztek.

A táj nem sokban különbözött a messzi észak hegyeitől, csupán a hőmérséklet volt sokkal barátságosabb. A szent hegy, mint mindig, most is méltóságteljesen figyelte az alatta elterülő tavat. A tó közepén ott volt a sziget, rajta a lejárat az új városba. Innentől már könnyű és biztonságos utuk volt. Minden különösebb esemény nélkül érték el a tanár szállását. A fiú csak itt törte meg önkéntes hallgatásának csendjét.

– Tudod, gazda, addig, míg a saját szememmel nem láttam, nem hittem neked. Azt sem hogy elhozol onnan, abból a rémséges faluból – hangjában volt valami fura, eddig nem halott mellékzörej. A megilletődés, de egyben a tisztelet és az öröm keveréke volt ez. Majd el is hallgatott, szeméből a könnyek némán folytak le tiszta és nemes, de gyermeki arcvonásán.

– Tudom, fiú – mosolyodott el magában Er-mi. – Most már elárulod a neved? – kérdezett vissza reménykedve.

– Rabszolga a nevem, de hívtak még csicskának is. Ha nagyon mérgesek voltak rám, akkor takarodj el koszos korcsnak is neveztek.

– Ezek nem valódi nevek – fordult felé elgondolkodva Er-mi. – Emlékszel a szüleidre? Ők hogyan szólítottak?

A fiú, bár már nem nagyon lehetett, de még jobban lehajtotta fejét és néma fejrázással válaszolt. Er-mi nem firtatta tovább a dolgot, odalépett hozzá és nemes egyszerűséggel átölelte. Lelke együtt zokogott a gyermekkel, akinek immár egész testét rázta a sírás. Alig volt csupán 14 éves és ahogyan ő maga sem, ő sem ismerte szüleit. Érte is nagyjából ennyi idős korában jött el mestere, egyszer csak a semmiből. Élénken törtek elő lelke mélyéből az emlékek. Furcsa volt visszagondolni, hogy immár 60 éve történt mindez. Rettentő soknak, és most mégis csak egyetlen pillanatnak tűnt az egész. Ugyanabba a házba hozta most el ezt a gyermeket, ahová ő is megérkezett akkor. Ölelte és ölelte, szívének teljes szeretetével, mintha önmagát ölelte volna át. A pillanat percekké, a percek órákká egyesültek. Egyiknek sem volt ereje kibontakozni az ölelésből. Ebben az ölelésben bent volt a pillanat teljessége és az örökkévalóság egyszerűsége is. A nap már delelőre hágott a város felett, mikor szinte egyszerre bontakoztak ki ebből az időtlen együttlétből. A fiú, arcát felemelve és szemét mélyen mestere szemébe mélyesztve szólalt meg először:

– Bármit kérhetsz tőlem, én életemmel szolgálok neked – hangjából magabiztosság és a komolyság sugárzott. Tényleg így gondolta.

Er-mi jól látta a fiú tiszta lelkét és egyenes gondolatait. Érezte, sőt mi több, tudta, hogy igazat beszél. Itt volt az ideje, hogy elkezdje tanítását. Óvatosan, nehogy még több sérülést okozzon a fiú lelkének, így szólt:

– Elfogadom, amit mondasz, hisz látom lelked tisztaságából, hogy őszintén mondod mindezt.

– Én ezt nem értem, gazda. Csak azt tudom, hogy nagyon sok pénzt fizettél értem. Hidd el, meg fogom szolgálni az áramat, nem fogsz csalódni bennem. Tudok fát vágni, takarítani, vadászni, mosni, főzni. Erős vagyok, tudom cipelni a felszerelésedet, ha kell. A faluban ellestem a fafaragás művészetét, no meg a betűket és a számokat is ismerem.

– Ki tanított meg az olvasásra és az írásra? – kérdezett vissza a tanár meglepetten.

A kereskedő, aki évente többször jött hozzánk. Volt egy kristálya, és amikor ott tartózkodott, minden este mutatta nekem a jeleket. Akkori gazdám nem mert ellenkezni a kereskedővel, mert busás hasznot remélt tőle. Négy évig tanította nekem a fény jeleit. Fel tudom róni most már mindegyiket, összeadni és elvenni is tudom, sőt, a fény fűzését is ismerem. Azt mondta a kereskedő, hogy még egy év és megvesz, mert szerinte leleményes vagyok. Aztán jöttél te…

Er-mi figyelmét nem kerülte el a fiú félbehagyott mondata. Látta a lelkében dúló ellentétes érzelmek sokaságát. Látta a rajongást és a félelmet együtt lüktetni a gyermekben. Egyszerre fájlalta, hogy nem találkozhat többé a kereskedővel, az egyetlen emberrel, aki adott figyelmet neki, de mindemellett még látott egy ellentétes félelmet, iszonyatot is benne. Ahogy mélyebbre ásott az ellentétek kavargásában, egy emlékkép formájában meg is találta az okot, amiért a gyermek félt…