79. cikk – Irány a főváros, 11. rész

A fővárosban III.

Im-en-táh-op-met, az élő orákulum rögtön a felfelé vezető lépcső felé vette az irányt, amint Ak-ire-vel elváltak egymástól. A nap eseményei jártak fejében és az előtte lévő várható történésekre koncentrált. Mindeközben a jelent sem hagyta el, teljes tudatában ott volt a lépcsőn is, felfelé menet, a szobájába sétálva.

Igen nagy kihívást és koncentrációt igénylő feladat, hogy az ember egyszerre több különböző időminőségben legyen jelen, de az élő orákulumnak ez már-már szinte létezésének egy alappillérévé vált, így könnyedén járta be az idő fonalának különböző mélységeit és útvesztőit anélkül, hogy összemosódott volna számára az egész. Nem is beszélve arról, hogy azok, akik minderre a különleges dologra képesek voltak – nem sokan voltak, akik ezt elmondhatták magukról – a jelen pillanatot általában mozdulatlanul kellett, hogy megéljék. A főpap ehhez képest, kívülről tekintve, nyugodtan ballagott felfelé a lépcsőn, háta mögött összekulcsolt kézzel és a terem felépítését csodálta. Kívülről legalább is így tűnt.

Tudta, hogy pihennie kellene, mégis, a szobája helyett inkább a könyvtár felé vette az irányt. Fel kellett készülnie az esti tanításra, emellett egy érdekesség felkutatására is időt kellett szánnia. Tudta, hogy a jól ismert könyvtár, mint mindig, ismét segítségére lesz.

A hatalmas, zöld kövekkel díszített ajtót kinyitva feltárult szeme előtt az ismerős könyvtár a maga monumentális méreteiben. A tér egy érdekes szegletében helyezkedett el az egész szoba, hiszen az egész csak első ránézésre tűnt hatalmas mérető helyiségnek. A főpap jól ismerte az egész félrevezető csalafintaságot, ami az esetleges illetéktelen behatolóktól óvta az igen értékes könyveket, nem is beszélve a fénykristályokról, amelyek szintén a könyvtár részei voltak, igaz, könyvekbe rejtve. A tér folyamatos tágulást mutatott amint a könyvtárba belépő elindult a polcok rengetegében, olyan érzést keltve a szemlélőben, mint ha mindig egy kicsivel messzebb látna, több és több polcrendszert felfedezve a végtelennek tűnő könyvrengetegben. Aki nem ismerte ezt az illúziót órákra a könyvtárban ragadhatott semmilyen érdemleges információt nem találva, hiszen a bejárat hamar eltűnt az illúzió keltette képek között és onnantól már lehetetlen volt visszatalálni. De persze csak annak, aki nem ismerte mindezt. Im-en viszont otthon volt, emlékezett minden kis cselre, amit barátjával együtt létrehozott, hogy óvják a könyvtár értékes tudását. Tudta jól azt is, hogy lehunyt szemmel még jobban is jár, hiszen még neki is tudatának teljes fókuszára lenne szüksége ahhoz, hogy megtalálja azt a bizonyos könyvet, amit keresett.

Mosolyogva hunyta le szemét és máris egy másik időpillanatban találta magát, amikor még fiatalabb korában barátjával együtt megalkották e könyvtárat és eljutottak addig, hogy felállítsák az illuzórikus védelmet. Ott akkor tudták, hogy kidolgozott tervük zsenialitása még önmagukat is megtévesztheti, ezért minden egyes pici részlet fontos. Egyesülve, lehunyt szemmel, egyként mentek végig a feloldáshoz szükséges gránitköveken, óvatosan lépdelve, hogy véletlenül se hibázzanak. Egy testként, egy lélekként mozogtak, feszülten figyelve minden rezdülésre, mégis játékosan mosolyogva. A szabadság, az élvezet, és mindemellett maga az alkotás egy olyan szintjét élték meg ők itt ketten, amit kevesen mondhatnak el magukról. Tudták, hogy nagy és rajtuk jóval túlmutató dolog az, amit létrehoznak, mégis apró kis játékként kezelték, így tartva meg az egyensúlyt a rendben. Egyszerre volt ez a minden és a semmi, a védelem maga és a végtelen útvesztő játéka is…

Im-en a jelenben is azon kapta magát, hogy mosolyog. Szemét arra a pillanatra nyitotta ki miután révületéből visszatért, hogy megérintette a zöld színű, bőrkötéses, kissé hullámos szegélyű könyvet. Mosolya még szélesebb volt, mint ezelőtt és hangosan ki is mondta a szavakat, leginkább magának, de egyben barátjának is címezve:

– Hát hogyan is felejthetném el a belépés kulcsát.

Visszanézett maga mögé, és elkuncogta magát, hisz ismerve a belépéshez és az illúzió megszüntetéséhez szükséges lépések sorozatát tudta, hogy ott ahol most éppen egy átláthatatlan polcrendszert lát, ó valójában ott jött keresztül még lehunyt szemmel, pár másodperccel ezelőtt.

Miután kimosolyogta magát arca ismét megkomolyodott. Stabilizálta légzését és kinyitotta a könyvet. Tudta, hogy az, ami a kezében van, és kívülről könyvnek látszik, valójában egy fénykristály. Egy fehér, emberi ököl nagyságú, szabálytalan alakú kristály, amely különleges események emlékét tartja számon. A követ megérintve a könyvalak szertefoszlott.

Im-en, mivel tudta, hogy nincs túl sok ideje, ott helyben át is adta magát az érzésnek és egyesítette tudatát a kristály energiafonalaival, hiszen meg kellett tudnia mit rejtenek azok az elmúlt és eljövendő pillanatok, amikor a négy elem főpapja találkozik…