Ah-met-tá-ahm, a levegő rendjének főpapja, elmerülten hallgatta a királyangyalok beszédét. Minden egyes szónál érezte, ahogyan lelke egyesül a Tizenkettek lelkével. Lényének egésze most teljes fényében tündökölhetett, teste, mint a nap, felragyogott. Tudata egységben volt az Isteni renddel. Önvalója levetette azt a burkot, amit védelemként épített fel saját lénye köré, hogy a földi világban létezni, élni tudjon. Szívének erőközpontjairól egymás után pattantak le ezek a bilincsek. A szabadság és az extázis olyan mélységét élte meg, ahol eltűnt az idő csalóka illúziója és ezáltal a durva anyagi tér hamis ábrándja is. Nem tudta azt mondani, hogy létezik, hogy él, csupán azt érezte, hogy van. Az ÉN VAGYOK állapotába került. Finomenergia testének erőközpontjai, vagyis aurájának csakrái vészesen kezdtek túltelítődni, az egyetemes rendet visszatükröző mikrokozmosza pontosan olyan megrázkódtatásokat élt át, amivel a földi világban is találkozott.
Most már értette, sőt érezte, hogy azok az események, amik vele történtek és történnek még most is a beszélő fény kontinensén, hogyan szolgálják az egyetemes rendet. Tudta jól, hősként, teremtőként élni annyit jelent, mint megélni az egységet egy nála nagyobb lénnyel. Bemutatni és megcselekedni a másikban való elmélyedés művészetét. Úgy oldottá tenni magát az életet, hogy tudatában mindig tudatos maradjon. Elméjében ott zakatolt a felismerés: az elmélyedés művészete. Ízlelgette a szavakat, mint valami finom és tápláló ételt, amit az ember először kóstol meg.
Tudatát gyengéden fókuszálva kezdte felismerni ennek a két szónak az értelmét: az elmélyedés művészete. Mint egy mantrát, folyamatosan ismételte, újra és újra. Egészen addig tette mindezt, míg ez az egész tudati mag ki nem nyílt elméjének termékeny talaján, hogy aztán hirtelen fává cseperedjen. Ebben a fában értette, élte meg az oldás és a kötés hatalmát. Így tudatosult le benne a fénymagjának, vagyis saját lelkének hatalma. Elkapta az érzés, magával ragadta. Szerette volna magába fogadni a létezés teljességét, benne minden létezővel. Egyesülni akart a létezésben szétszóródott fénymagokkal.
Briliáns elméje gyermeki csodálattal fogadta azt a holografikus, holisztikus életfát, ami benne növekedett. Minden tudás és minden hatás törvényeit kapta meg, illetve ezzel az ajándékkal, megkapta a tanítás adományát is. Megértette az áramlások dinamikáját és a látszólagos különállás szükségszerűségét is.
Néhány lépcsőfokban fogalmazta meg magának a tanítani valókat ahhoz, hogy ezt a két erőt használni tudja:
- Az életben az első lépést, csak önmagát legyőzve érdemes megtennie.
- Tenni, cselekedni, az öröm átadása közepette is tudatosnak maradni.
- Amit el akar érni, oldva kösse meg.
- Vezetni, egyetérteni, egységesíteni, csak a fénymag befogadása által, vagyis a lélek egységében lehet.
- A fény fénnyé válik, mindig.
- Ha nem maga keresi meg a helyzeteket, akkor a helyzet diktál neki, így a projekció hatalmához érkezik el.
- Aki adott neki, azt kell felemelnie, mert hálás csak így lehet az életet adónak, a fénymagnak, vagyis a mindenhol jelenlévő léleknek.
- Az igazság igazzá tesz, de az igazságot megosztani csupán mindenkinek a saját tudati szintjén lehet.
- A mesterré válásához nem mást kell tenni, mint amit lelki magja tesz, vagyis saját magának ízlelhető, tapintható fénykivetülésévé kell válnia.
Összesen 24 olyan elágazást ismert fel azon a fán, ami tudatának talaján kinyílt.
Így kaphatta meg ott, azon a mennyei bolygón magát az életet. Beavatásán keresztül méltóvá vált arra a címre, amit úgy neveznek az emberek, hogy Avatár, vagyis megtestesült isteni lény. Azaz felemelkedett mester.