77. cikk – Az arany négyzet rejtélye, 15. rész

Nem habozott hát, belevetette magát az ismeretlen mélységbe. Meglepődni sem volt ideje, aztán a teste becsapódott egy tóba. Gyorsan a felszínre rúgta magát és a sejtelmes szellemerdővel borított part felé kezdett úszni. Pár karcsapás után ki is kecmergett a jéghideg, sötét vízből. Körbetekintve az első, amit észrevett az volt, hogy testét mintha nem is érte volna víz, már szárazon is találta magát. Valahogy pillanatok alatt elpárologtak a jéghideg víz cseppjei, nem hagyva maguk után semmit. Testét végigmérve az alkarján lévő angyalpecsét mozgolódni látszott, halvány fényével megnyugvást hozva a tanítvány szívébe. Tudta, hogy égi vezetője most is, a legsötétebb órákban is rendületlenül ott van vele, minden egyes pillanatban, akkor is, amikor fizikai értelemben nem mutatkozik meg mestere formájában. Miután végigmérte önmagát és az angyalpecsétre való rácsodálkozása véget ért, szemeit az őt körülölelő tájra emelte.

A sötétség nem hagyott alább, sőt, ha lehet még zordabbá és átláthatatlanabbá vált körülötte minden. Kissé összehúzta magát és éberen figyelt. Első gondolata az volt, hogy megpróbálja elrejteni a kezén lévő, halványan derengő fényforrást, hiszen ekkora sötétségben egy ilyen halvány fényjelenség is a teljes kiszolgáltatottság érzésével párosult. Másik kezét az angyalpecsétre téve próbálta eltakarni azt, igyekezvén a lehető legnagyobb felületet tenyere alá rejteni. Érezte az angyalpecsét erejét és fényének melegét. Melegsége meglepte, hiszen karjában, testében mindezt nem érezte, csak az érintése okozta ezt a furcsa érzést. Ez némileg megnyugtatta, a kiszolgáltatottság érzése azonban mégis ott maradt.

Ismét mesterére gondolt és próbálta elméjében keresni őt. Nem érkezett válasz. A tó vizére visszatekintve, menekülőutat keresve nézett körbe, a teljes egyedüllét és magára maradottság érzésével zakatolva szívében. Fejét körbe-körbe forgatta, a táj elmosódott körülötte amint sebesen kapkodva tekintgetett ide-oda. Szinte beleszédült és ez az émelyítő érzés még távolibbként tűntette fel azokat a viszonyítási pontokat, melyeket már ezelőtt észrevett maga körül. A pánik érzése menthetetlenül közelített felé és tudta jól, hogy ha enged neki és magához öleli, abban a pillanatban elveszett. Ebben az utolsó előtti pillanatban felcsendült elméjében mestere hangja, de nem a korábbi hívására adott válaszként, hanem inkább távolinak tűnő emlékként hasított belé:

„Ha megtalálod a szentélyt, együtt távozunk, ha nem, akkor csak én megyek el innen élve és te eonokra itt ragadsz, önnön démonjaid megtestesüléseinek fogjaként. Keresd azt, ami önnön lényed kivetülése, azaz a mestered.”

A felismerés nyílvesszőként hasított tudatába és teste szinte észrevétlenül reagált is minderre. Kiegyenesedett és kezét, amellyel eddig az angyalpecsétet próbálta takarni, visszaengedte maga mellé. Egy szempillantás alatt megértette az egész helyzetet és azt, hogy hogyan temette majdnem maga alá a sötétség, amely folyamatosan reagált a bensőjében dúló viharra és ezt kihasználván a lehető leghatékonyabban, célzottan dúlta fel korábbi magabiztosságának várát. Éppen ez volt az, amire mestere felhívta figyelmét, „önnön démonai”. Mindig saját maga lesz az, aki belülről kiindulva tulajdonságokkal ruházza fel a körülötte lévő környezetet. Legyen az őt körülvevő világ bármilyen formában is ott, benső démonjai megtalálják a módját, hogy manifesztálódjanak, hiszen támogatást nyernek az érzelmek viharának energiájából és a félelem hullámaiból. Még arra is volt ideje, hogy átlássa, milyen könnyű is az embereknek ilyen módon eltűntetni saját valódi lényüket életükből és a külvilágból hitt nyomásnak engedve meghúzni magukat mindvégig, míg testüket levetve újból leszületnek, hogy aztán új lehetőségeket teremtve megmutathassák valódi fényüket a világnak.

Jeg-reg elmosolyodott.

Ott, a szurdok mélyén, a szinte átláthatatlan és teljes sötétségben látta meg a legnagyobb fényt, amely halvány derengéssel pislákolt karján Raziel angyalpecsétjének formájában. Ez ő maga, ez az a fény, ami a lélek mindensége és most lehetőséget kapott arra, hogy megmutathassa ezt. Lehetőséget arra, hogy önmaga lehessen. Ezt a fényt nem elrejteni kell, hanem szeretetteljesen hagyni, hogy sugározzon, hogy másoknak például szolgálva semmivé oszlathassa „önnön démonait”.

Kezeit maga felé emelve, még szélesebben mosolygott, majd a tó partján, ott helyben letérdelt, homlokát a sáros földhöz érintette és teljes szeretetével hálát adott mesterének a tapasztalás lehetőségéért.

Ak-et-ma-ata, a föld elem főpapja, valahol a magasban elégedetten mosolygott vissza tanítványára, még ha Jeg-reg nem is tudta mindezt.

– Az első lépést tehát megtette, hogy megtalálhassa a szentélyt – formálta a gondolatokat magában, miközben figyelmének fókuszát a környező vidéken tartva tovább meditált.