– Itt is vagyunk – folytatta Al-uyg. Az ősi mágia hatására a víz alatti városba csak a 12 kapun lehet belépni. A templomon kívül nem lehetséges fénykapuk nyitása, ott is csak akkor, ha a főpap jelen van, ugyanis ő az élő kulcs. Na de éppen ezért hozták létre a függőkerteket. Mágikusan úgy alkották meg őket, hogy amikor belépsz, szinte a végtelenbe tágulhatnak, egy külön párhuzamos valóságban, így teljesen azt a hatást keltik, mint az eredeti hely. Na de melyiket is válasszuk?
– Megvan, elmegyünk a bölcs tanító hazájába, ha szerencsénk van, akkor pont Ő is ott lesz. Meglátod, elég érdekes ember.
Al-uyg kuncogása és sejtelmes megjegyzései eddig sem töltötték el túl nagy lelkesedéssel Nát-loz-t. Szíve szerint pihent volna, de azért arra ügyelt, hogy gondolatait jól elrejtse Al-uyg elől. Éppen csak végigfutott rajta a felismerés, amikor, mint egy varázsütésre, előttük termett egy szivárványszínű gömb, rajta ajtó nyílt és ők beléptek egy csodálatos, paradicsomi szigetre. A sziget nem volt túl nagy, gondozott lakhely benyomását keltette. A látóhatárt türkizkék színű sekély tenger töltötte ki. A víz kristálytiszta és átlátszó volt, tele élettel. A homokos, lapos tengerparton könnyed, meleg szél fújdogált. A pálmafák lustán bólogattak a melegben némi árnyékot adva a vakítóan szikrázó nap sugarai elől. Az égen bárányfelhők úsztak, a párás meleg egyből megizzasztotta a két utazót. Mire Nát-loz észbe kaphatott volna, Al-uyg már cselekedett is, s a teste feletti uralmat kihasználva, néhány gyors mozdulattal megszabadult a ruháktól, melyeket gondosan összehajtogatva letett egy pálmafa tövébe. Nát-loz külső szemlélőként figyelte A halhatatlant, ahogyan berohan a vízbe és mint egy kisgyerek élvezi a hullámok érintését a testén.
– Ez nagyon jó! Szinte már el is felejtettem milyen a bőrön a víz selymes simogatása, a nap fényének tüze, a szél érzése. Imádom!
Nát-loz hagyta, hogy Al-uyg csordultig töltekezzen az érzetekkel. Amint a Halhatatlan kielégült, kiúszott a partra és minden lépést alaposan megfontolva lépdelt a selymes homokban. A tanítvány elérkezettnek látta az időt, hogy aggodalmát megossza testének parancsoló urával:
– Khm – hívta fel magára a boldogság érzésében elmerülő Al-uyg figyelmét torkának hangos megköszörülésével.
– Igen? – jött a mentális válasz a révetegen bambuló Al-uyg-tól.
– Nem zavaró, hogy nincsen rajtunk semmi? Tudod, én alapban elég szégyenlős vagyok, és ez az én testem – fejtette ki aggodalmát Nát-loz.
Á dehogy, sőt élvezem a szabadságot – söpörte el a tanítvány próbálkozását a Halhatatlan. – Tudod Nát, erre a helyre nem nagyon jöhet be akárki. A bölcs tanító, akit említettem, eléggé megválogatja, hogy kit enged be belső szigetére. Úgyhogy megnyugodhatsz, itt nem fog meglátni senki… persze rajta kívül – kuncogott. – De már önmagában jó jel, hogy megnyitotta a kaput nekünk. Ennek örülök annyira! Tudd meg, ő majd a tanárod is lesz az iskolában. Mindjárt oda is érünk a házához.
Bárcsak ne mondta volna ki ezt az utolsó mondatot – futott végig immár a pánik hulláma Nát-loz-on, de persze megtartotta magának ezt a gondolatát is. Az első bemutatkozása egy szál semmiben fog megtörténni. Gyorsan átgondolta: ájulás a templomban, csavargás a városban, meztelenkedés a tanáránál és a napnak még nincsen vége.
Épphogy elért gondolatának végére, egy éles kanyar után megérkeztek egy szépen gondozott és takaros kunyhóhoz. A kunyhó előtt pedig, velük szemben, a levegőben lebegett lezárt szemekkel, lótusz ülésben a tanár. Alakját vibráló, selymes fény vette körül. Nát-loz, a látvány hatása alá kerülve meg is feledkezett arról, hogy pár pillanattal azelőtt még legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Valahogy nem így tervezte első találkozását tanárával. Közben azt is megfogadta, hogy legközelebb alaposabban átgondolja, hogy átadja-e még egyszer testének irányítását a Halhatatlannak.
– A bölcsesség ott kezdődik, ha a látszat uralmat leteszi az ember fia. Miért gondolod, főpap tanítványa, hogy te uralod testedet? Az igazi uralom az egy Isten uralma az életünkben. Ahhoz viszont, hogy ezt megvalósítsa a gondolataiban eltévedt, alvó ember, először fel szükséges ismeri azt a tényt, hogy az uralom inkább köt, semmint szabaddá tesz. Üdvözöllek szerény hajlékomban, Ét-ám vagyok, és igen, a gondolataidban is olvasom. Üdvözöllek téged is Al-uyg, a főpap már jelezte, hogy nemsokára csatlakozol hozzánk.
– A Tizenkettek áldása legyen veled tanító. Ha megengeded, közösen köszöntünk, mert Nát-loz még nem olyan járatos az iskola és a város rendjében. A főpap kérésére én segítek neki a betanulás alatt.
– Hát, akkor téged ismerve, kedves Halhatatlanom, vicces egy tanulásban lesz része – mosolygott kajánul a tanító. – De engedjük most már őt magát is szóhoz jutni. Ne légy prűd és ne szégyelld a tested Nát-loz. Ez csak pont ugyanolyan tévedés, mint amit az uralomról gondoltál. Szerinted egy ember mennyire uralja az életét?
– Őszintén átgondolva, azt kell, hogy mondjam, nem tudom a választ tanító – mélyedt el önmagában Nát-loz.
Ahogyan alaposabban megnézte magának Ét-ám-ot, csak akkor vette észre, hogy tanárán sincsen ruha. Bal kezében egy hosszú bot volt, ami egész a földig leért, tetején pedig egy kék kristály ragyogott. Ezüstös haja copfban volt hátul összefogva. Zöldes, egymáshoz közel ülő szemei mélyen az emberbe láttak, elég kényelmetlen érzést keltve a kiszemeltben. Csontos, de izmos teste méltóságteljesen lebegett a kunyhó előtt.
– Hát, akkor tanítalak…