69. cikk – Irány a főváros, 9. rész

A fővárosban

Az angyallégiók beözönlöttek a templomba. A csata egy csapásra véget ért. Minden elhalkult, a város elcsendesedett, a mágikus fényoszlop megsemmisült. Csupán az előcsarnok tetején jelenlévő kör alakú lyuk és a fogadó szétrombolt belseje mutatta a harc nyomait. A nap békésen világította meg az előcsarnokban álló Arkangyal alakját. A templomban ugyan még zajlott az utolsó ellenállók megsemmisítése, de ez már nem veszélyeztette Öt-ök-ik városát, sem a fizikai létezést.

Im-en-táh-op-met és Il-il lesétáltak a romos előcsarnokba, üdvözölték Michael arkangyalt, majd pár szóval elmesélték, amit megtudtak a fogadóban zajló titkos liturgiákról. A főpap megölelte Il-ilt, majd így szólt:

– Egy időre most elbúcsúzok tőled, Il-il. Fontos teendőim a fővárosba szólítanak. Te Michaellel visszatérsz a tűz iskolájába, már értesítettem a gyógyító papokat, ők majd tovább folytatják a kezelésedet. Ott várj rám, a Tizenkettek áldása legyen veled!

– Ó, felemelkedett, örökkön örökké hálás leszek neked, ígérem, hogy bennem hű szolgálóleányodra lelsz!

– Lassan a nagy szavakkal leányom – szakította félbe a hálálkodót a főpap. – Vigyázz kimondott szavaiddal, mert lelked számára lehet út, de lehet csapda is. Kétélű kard a szó hatalma…

– Taníts kérlek, ez volt lelkem vágya egész életemben! – vágott közbe Im-en mondanivalójába a lány. Az, hogy ily módon félbeszakította a főpapot igen nagy tiszteletlenségnek számított.

– Elég! – csattant fel az élő orákulum. – Türelem Il-il, aki a tudás útjára akar lépni, biztosan, de lassú léptekkel kell haladnia. A tisztelet a másik létező irányába megágyazza lelkedben a szeretet elfogadását. A szeretetben kimondott szavak pedig teremtő erővel bírnak. Türelemre intelek, gyógyulj és légy alázatos! Most pedig irány a templomba vezető átjáró – fejezte be a lány megdorgálását immár mosolyogva a főpap.

Ahogyan bezáródott Il-il mögött a fénykapu, Im-en-táh-op-met szó nélkül búcsút intett Michaelnek, majd nemes egyszerűséggel kisétált a fogadó erősen megrongálódott ajtaján. Ahogyan átlépte az első védőkupolát, már érezte is Sol-kim hívását:

– Legyenek áldottak a Tizenkettek! Köszöntelek Im-en-táh-op-met főpap, hála érte az Istennek, hogy a harc után épségben találunk. A Tizenkettek kérésére egy harcos papot, vagyis egy kristálykönyvtárost rendelünk melléd, hogy biztosíthassuk utadat, persze csak ha ragaszkodsz még ahhoz, hogy gyalog érkezz a fővárosba. Kérlek, ne tiltakozz, a döntés már megszületett. Esetleg felajánlhatjuk egy fénykapu nyitását is és akkor máris itt lehetsz körünkben.

Im-en rövid töprengés után döntött. A magányt már nem élvezheti zarándoklása alatt, és amíg Il-ilt védte, az orákulum aggasztó képeket látott a jövőből. Szükségesnek érezte, hogy rendezze elméjében az új információkat, de szívében azt is érezte, hogy jó lenne valakivel megbeszélni az élményeit.

– Rendben parancsnok, kérlek, nyissatok fénykaput a fővárosba, de szeretném igénybe venni a harcos pap, a könyvtáros segítségét is.

– Biztosíthatlak ó felemelkedett, hogy a fővárosban az őrséggel körbevéve, teljes és tökéletes védelemben lesz részed – Sol-kim hangjából némi sértettséget lehetett kiérezni.

– Ebben nem is kételkedem, parancsnok. Nem óhajtottalak megbántani, de szükségesnek tartom, hogy valakivel elbeszélgessek.

– Ó, értem – könnyebbült meg érezhetően a parancsnok. – A kapu nyílik, a túloldalon Ak-ire fogad. A Tizenkettek áldása legyen veled, élő orákulum.

Ahogyan bontották a kapcsolatot, már meg is jelent a fénykapu, amin átlépve, Im-en a fővárosban, a fénykapuk érkeztetésének udvarában találta magát. Az ellenőrzési protokoll után egy rövid folyosóra lépve a magas torony őrsége fogadta a főpapot. Előttük féltérdre ereszkedve várta Ak-ire:

– Ak-ire vagyok, ó felemelkedett, a harcos papok rendjének tagja, a levegő könyvtárosa, a fekete fennsík őrzője és a fény kristályainak olvasója. Az igazság ökle, lásd, kinyitom elmémet előtted, hogy tiszteletemet kifejezzem. Hálás vagyok, hogy szolgálhatom az egyetlen létezőt általad is.

– Im-en-táh-op-met, a tűz rendjének főpapja, az élő orákulum vagyok, köszönöm mélységes bizodalmadat. Hálás vagyok érte.

A főpap kiterjesztette tudatát Ak-ire-re, érezte, ahogyan a mentális védelem átengedi és felfedi életének eseményeit. Így láthatta születésétől eltelt minden egyes időpillanatát, sőt, még azon túl is tekintett. A megtestesült lélek egész életláncolatát feltérképezte onnantól kezdve, ahogyan kilépett az egyetlen teremtő isten lélekformáló erőiből, egészen a jelenig terjedő időszakig. Az orákulum, az időben előre is tekintve, már többet tudott az előtte térdeplő lélekről, mint az saját magáról. Pontosan tudta, hogy mit jelent az a cím: hogy az igazság ökle, megértette, hogy olyan lélekkel van dolga, aki már harcolt a rendért és ölt is érte. Látta azt is, hogy erős kutatási vágy vezeti előre a tudás útján. Igazság és szeretet, egyenlő erőkként voltak benne jelen.

– Menjünk Aki-ire, kérlek vezess szálláshelyemre, pihenésre van szükségem.