60. cikk – Az új hajnal, 9. rész

Cselekvés

…Akit a fény istene, a szeretet istene felemel, annak erőt is ad, akinek erőt ad, annak hitet is ad, akinek hitet ad, annak életét teljessé is teszi. Győzd le a harcolót a hit pajzsával, az igazság kardjával és szeretetednek megbocsátásával, így az egy útjáról le nem térsz – fejezte be a főpap beszédét.

– Áldott a szó és szent a tanítás, ó megtestesült fény. Köszönjük neked erőt adó, hogy felemelsz minket – válaszolt Ir-alk, a szertartáskönyvben előírt mintával.

A főpap megfordult, hogy lépésről lépésre haladjon a harmadik megálló felé. Ak-in-se-gi-maat magában lecsillapította zakatoló szívének gyors ütemét, és lassú, méltóságteljes léptekkel haladt az arany kehely oltárához. Ahogyan áthaladt a Kalcedon, Tigrisszem és Ametiszt kristályok körein, lassan visszanyerte önuralmát. Engedte, hogy az utolsó kristálykör, a Smaragd energiája, lelkét a szeretet városába, a főtemplom legbelső szentélyébe, a szentek-szentjéhez repítse. Teste és aurája felfénylett, lelke egyesült a végtelen szeretet mindent átfogó egységével. Mély, torlasztott légzést alkalmazva tartotta fenn tudatának egyéni teljességét ebben a szeretetállapotban is. Évtizedeken át tartó, napi rendszerességgel végzett önszeretet gyakorlatainak sora most kifizetődött, hiszen a szeretet intenzitásának ilyen fokú megélése, a gondolkodó ember szellemi halálához vezetne a naponta végzett, megfelelő gyakorlatozás nélkül. Egységben lenni a szeretettel és közben megtartani tudatunkat, bizony főpapi feladat. Nem hiába nevezték erőt adónak őt a köznép körében. Ehhez a feladathoz a tiszta szív és a kontrollált tudat egységes ereje szükséges. Szellemi látása olyan fokon működött, hogy betekintést engedett neki a fény középpontjába. Ebben volt ő különb, mint az egyszeri halandó. Betekinthetett a Napba, és annak fénye nem bántotta szemét. Az egyszeri ember ezt a fényt, ezt az egységet, ezt a szeretetet nem bírta volna el. Ha a Napba tekintesz, megvakulsz. Ez alapján, aki a szeretetet kívánja tudatosan továbbadni, annak napi cselekedetekre van szüksége, hogy meg tudja szokni azt.

Szembefordult a zarándokokkal és hagyta, hogy álmélkodásuk elhalkuljon. A főpap teste már nem csak fénylett, egész lényében izzott, hasonlóan a templomban megjelenő angyalokhoz. Ember és angyal eggyé vált. Ember segítette az angyalt, angyal élt az emberben. Fent és lent, múlt és jövő nem volt többé. Ak-in-se-gi-maat teste vízszerűen lüktetett, vele együtt pedig a templom falai is életre keltek és mozogni kezdtek. A papság és a zarándokok csak némán állva szívták magukba az egész jelenetet, mint egy végtelen fekete lyuk a csillagok fényét. Testük, lelkük, szellemük hármassága csak úgy itta a szeretetet és teljesen magába fogadta annak kiáradását. Felüdülés volt ez a fény, mint tavaszi vetésnek az égi eső vize. Az élet vibrálása és egysége jelent meg ebben a mozgásban, ebben a fényben. Áthatolt a templom falán, magába olvasztotta a szent tó minden cseppjét, még Kat-ten-rá szent hegye is beleborzongott a főpap által közvetített erőbe. Még Al-uyg, a halhatatlan is csodálkozva figyelte ezt a hatalmas erőt. Egységben volt a létezés minden szintje és minden egyes pillanata, melynek csodálatosságában fürdött a papság és a zarándokok tömkelege. Csupán élvezték a létezés boldogságát.

Ak-in-se-gi-maat hagyta, hogy teste legyen az élő kenyér az éhező lelkeknek. Hagyta, hogy vére legyen a szomjat oltó ital a létezés sivatagában szomjúhozó embereknek. Test és vér, hisz testvérként tekintett mindenkire a létezésben. Még pár pillanat és hangja mindenhonnan szólt az egybegyűltekhez:

– A cselekvés szeretetéről, a szeretet cselekvéséről kívánok most szólni hozzátok, testvéreim. Mert a harmadik megálló neve pedig a cselekvés. Az első megálló neve szándék, ahogyan azt már hallottátok tőlem, a második megálló neve pedig megbocsátás. Most pedig érezhetitek, élhetitek a cselekvő szeretet minden pillanatát. Az utolsó négy kristálykör angyalai, sorrendben egymás után segítenek abban, hogy az élet, a szeretet, a bölcsesség egységbe olvadása által, kreatívan adjátok tovább a létezés örömét. Éljetek tehát az öntudat végtelen lehetőségével, hogy az élet angyala, a szeretet angyala, a bölcsesség angyala, a kreativitás angyala, mindig teljessé tegyék létezéseteket. A 12 kristálykör és a 12 angyal mindig elvezet bennünket arra, hogy ami egyként, egyéniségként jelenik meg a létezés öntudatának végtelen terében, szabadon szárnyalva fejlődjön a rendben. A Tizenkettek áldása legyen veletek!

A főpap befejezte beszédét, majd a kristálykehely felé fordult. A papság és az első évesek zárták a külső kört a központi oltárnál, így a hívők és a zarándokok serege elindulhatott, hogy megcsodálhassák az ég és föld között, kitárt karokkal lebegő főpapot.

Al-uyg most Nát-loz testében kicsit lazíthatott, hiszen Ak-in-se-gi-maat biztonságáról most már a mindent látó angyalok gondoskodtak. A templomi őrséget megháromszorozták ugyan és a papság tágabb kört alkotott az oltár körül, mint egyéb ünnepeken szokás volt, de ez inkább csak formalitás volt. Al-uyg réveteg hangon szólította meg Nát-lozt.

– Szóval, hogy tetszik neked az első templomi ünnep?

– Az ájulásomra gondolsz? – kérdezett vissza kicsit kényelmetlenül Nát-loz. Biztos volt benne, hogy mindenkinek szemet szúrt a dolog.

– Ha-ha-ha, – Al-uyg egyszerűen nem bírta ki, hogy ne nevessen – szerintem senki nem is vette észre. Tudod, egyrészt nagyon gyorsan pörögtek az események, másrészt az utána érezhető szeret ereje mindenkivel feledtette már magát a támadást is.

– Persze, csak azért mondod, hogy megnyugtass – vágott közbe tiszteletlenül a tanítvány. – Mi történik itt most? Azt hittem véget ért már a liturgia.

– Te tényleg tájékozatlan vagy – válaszolt Al-uyg. – Most a legfontosabb része zajlik a liturgiának, bár nem a leglátványosabb, azt elismerem. Látod, oda nézz! – fordította balra Nát-loz fejét.

A papság több folyosót alakított ki, ahol a zarándokok érkezhettek az oltár elé. A legtöbb folyosón, bár nem mindenhol, ugyanaz a rituálé zajlott. A hívő a pap elé érkezve levetette zarándok ruháját, és abba csomagolva átadta ajándékát a papnak, aki továbbadta azt a mögötte várakozó segítőnek, majd intett a zarándoknak, aki erre egy lépést előre lépve letérdelt, és elkezdett beszélni. Amikor végzett, a pap olajjal és vízzel öntötte le. A hívő megkerülte őt, majd a pap mögött a sorban lefeküdt a földre, kezét feje felett imára fogva. Felállva három lépést tett, majd ismét a földre borult, ahogy azt az elején tette. Így haladt végig az oltárig, amit teljesen körülölelt a fény. Ahogyan a hívő odaért és elérte a fény, teste felizzott és feltöltekezett. Pár pillanat után a fény kihunyt, és a kissé kótyagos hívőt két pap vezette ki a templomból, testére fehér leplet borítva.

– Ez a megtisztulás és egyben a tisztelet liturgiája – magyarázta Al-uyg. – Az ima egy egyszerű köszöntés, amiben az előttünk járót, a fénybehívót testvérként köszöntjük, mi, akik még hátrébb járunk az úton. Majd megtanulod te is, hiszen ezzel fejezed ki majd tiszteletedet a mestered iránt. Persze csak ha méltónak tart rá és megengedi neked. Kérd tőle ezt! Ez az ima egyben kérés is, hogy kegyesen foglalkozzon veled. Itt minden szónak, cselekedetnek sokkal mélyebb jelentése van. Az ajándék, amit hozol, a cselekvést szimbolizálja, amit a szeretetért megteszel. A meztelenség az érkezésedet mutatja, ahogyan erre a földre jöttél. A letérdelés és leborulás az alázatodat szimbolizálja. A középponthoz közel kerülni nagy megtiszteltetés. A víz megtisztít, az olaj feltölt.

Nát-loz elméje ismét zsibongott a rengeteg információtól: „Kérd tőle ezt, ha megengedi…”