57. cikk – Az arany négyzet rejtélye, 11. rész

Angyalpecsétek I.

 

Ak-et-ma-ata, a föld elem főpapja, szemét az éjszakai tájra emelve halk imába kezdve őrködött alvó tanítványa felett, miközben gondolatai az angyalpecsétek még el nem mondott történetének irányában kalandoztak…

Testének teljes tudatában engedte át magát a bensőjének és kiterjesztette tudatát, hogy megfigyelhesse a körülöttük fekvő, immár elsötétült tájat. Amint elindult, vissza-visszanézett rögtönzött táborhelyükre, miközben nem hagyta abba a folyamatos emelkedést, ezzel egyre távolabb és távolabb kerülve testétől. Jóval a fák lombkoronáján túl járt már, de a testén lévő angyalpecsétek fénye még ilyen távolságból is, igaz csak pislákolóan, de kivehető volt. Az érzés hasonló volt, mint amikor az ember a csillagokat szemléli a késői égbolton, csakhogy itt fordítva volt minden és fentről tekintett lefelé.

A főpap szerette ezt az érzetet. Az abszolút, valódi, kötetlen szabadság érzése volt ez, ami mindig eszébe juttatta azt a pillanatot, mikor először tapasztalta meg milyen is az, mikor egy másik szemszögből, odafentről tekinthet valaki önmagára. Más ez, mint egy könnyed meditáció, hiszen itt, mint megfigyelő és megfigyelt egyszerre van jelen, de mindemellett a közeg is ő maga volt, ami teret adott az egész megfigyelés történésének. Újra gyermekkorában volt, mikor ez az érzés először letaglózta. Azóta már nagy rutinra tett szert, mégis az érzés minden egyes alkalommal magával ragadta és csodálattal töltötte el, emlékeztetve őt arra, mennyire kicsi is valójában és hogy milyen szintű egységben lüktet az őt körülvevő mindenséggel. Ennek a ráismerésnek a pillanata újra meg újra megnyitotta szívének ajtaját, így átadhatta magát a valódi rácsodálkozásnak. Ahogyan gyermekként akkor, most is elmosolyodott, fizikailag. Nem volt ott, máshonnan figyelte önmagát és mégis teljes mértékben tudatában volt ennek, így szelleme is mosolygott.

Tudta, hogy egyre magasabbra és magasabbra szárnyal és olyan határokat ér el hamarosan, amelyre kevesen képesek. Ő gyermekkorában jutott el először a tudat kiterjesztésének ezen határáig, ahol már egybefolyik a megfigyelő, a megfigyelt és a közeg, és a hármasság egybeolvadásával új világok nyílnak. Ez volt az a pillanat, amikor első angyalpecsétjét kapta, hiszen ez kell ahhoz, hogy ilyet viselhessen valaki. Mindenki tudta, nem sokan vannak az Élő fény kontinensén, akik rendelkeznek hasonlóval és még kevesebben vannak azok, akik láthatták is őket felizzott állapotban, egységben és harmóniában működve. Ez valóban kiváltságos jelenség volt, hiszen lényegük, a valódi magjuk pont a sok részlet egységében rejlett, amikor a különböző formák egyet alkotva teljességként tündökölnek.

Ak-et-ma-ata szellemi tudatának lebegése nem hagyta érintetlenül a testét körülvevő tájat se – amivel a főpap teljes mértékben tisztában volt -, így az energia hulláma Jeg-reg-et is elérte, aki szemét kinyitva csodálta mesterének ragyogását. Valóban ragyogás volt ez, hiszen a hold és a csillagok fényét szinte magába olvasztva izzott teste. A főpap teste mozdulatlan volt, a tanítvány mégis úgy érezte, mintha az angyalpecsétek mozognának és különböző formájú és méretű alakzatokat öltenének, hogy aztán egyként összeállva mutassák meg magát a harmóniát. Csodálatos látvány volt ez, és akármennyire is próbálta lopva, mozdulatlanul figyelni mesterét, akarva akaratlanul szeme elé kapta kezét, mert a sötétben világító angyalpecsétek szinte vakító fehér fényként izzottak az immár sötétséghez szokott szemében. Könnyeivel küszködött, kezeit félig arca előtt tartva mégis erőltette szemeinek nyitva tartását.

Ak-et ennek tudatában volt és figyelte tanítványának minden egyes reakcióját, de természetesen nem onnan, ahonnan a tanítvány várná, a fényforrás, azaz a test felől, hanem valójában mindenhonnan. Miközben határokon túl haladt odafent, más világokban mozogva újabb és újabb információkat tudott meg úti céljukról, a főpap elmélyült koncentrációval irányította energiájának egy részét Jeg-reg felé, hiszen tudta, itt derül ki minden. A titoktartási nyilatkozat létrejötte maga ezt a pillanatot hivatott szolgálni. A főpap tudta, hogy azzal, hogy megmutatta az angyalpecsétek működési mechanizmusát, a harmónia ilyen fokú jelenlétét a földi létben, egy olyan titkot fedett fel tanítványa előtt, amely igen fontos mind a múlt, a jövő és a jelen hármasságának szempontjából is. Figyelte tehát őt, minden egyes rezdülését és tudatosságának minden apró fókuszát. Nézte, hogyan és miképpen reagál. Nem testének mozdulataira és szemének könnyezésére helyezte a hangsúlyt, itt ennél sokkal többről volt szó. Tudta jól, hogy az ember elméjének válasza és döntése abban a pillanatban megtörténik, amint találkozik egy ilyen fokú és nagyságú dologgal. Tudta, hogy szinte tudattalanul, akaratán kívül megszületik a tanítványban a döntés arról, hogy hogyan viszonyul a megkapott energiához, információhoz.

Ez az a pillanat, amikor eldől, tartja-e magát ígéretéhez…