A Taslen ereje 2. rész
Testem a föld,
Akaratom tűz.
Szellemem a levegőég
Lelkem a víz
Egy a létben,
Négy az egyben.
Jeg-reg észbe kapott, és ugyan pár pillanattal lemaradva, de követte mesterének mozdulatait. Mindent megtett, hogy pontosan kövesse az utasításokat. Egyszer csak megérezte a Taslen erejét, és ereje felrepítette lelkét a magaslégbe. Szelleme szabadon szárnyalt, tudata alig bírta követni a Taslen-ből fakadó erőt. Teste, követve létezésének alapkódjait, önálló életre kelt, csupán a testtudatból fakadó erő mozgatta őt és nem tudatának irányító akarata. Az érzés egyszerre volt felemelően szép és rémisztően félelmetes. Több volt ez, mint az egység élménye. Maga az egység jelent meg benne. A Taslen-ből fakadó hatás szeretetteljesen ölelte át tudatát és vitte a téren kívüli létezés irányába. Egyben volt benne a jelen, a múlt és a jövő, mint az egy alternatívái, viszont elmaradt a választásának kényszere. Teljesen szabad volt, testileg éppen úgy, ahogyan szellemileg és lelkileg is. Mozgott és egyben mozgatták, eksztázis volt ez a javából, gyönyörről gyönyörre jutott. Ebben a szinte álomnak tűnő állapotban érte őt mestere gyengéd, de határozott gondolati hívása:
– Jeg-reg, ideje lesz visszatérned. Kövesd a hangomat! – visszhangoztak a mester szavai a tanítvány elméjében.
Az egyre erősödő erő a mindenség egy adott pontja felé húzta Jeg-reg tudatát, majd hirtelen ott találta magát a szikla szirten. Teste megborzongott ahogyan a lemenő nap utolsó sugarai végigsimították meztelen testét, majd egy pillanatra rá már meg is érezte bőrén az éj hűvösségét.
– De, Mester! – kiáltott fel megdöbbenésében Jeg-reg. – Hogy hogy este van? – kiáltását többszörös visszhangként verték vissza a magashegység sziklái.
– Halkabban tanítvány! E kietlen tájon az éjszaka teremtményei az urak. Ne hívjuk fel magunkra feleslegesen figyelmüket – intette óva Ak-et-ma-ata.
– A Taslen megtréfálja gyanútlan utazóját. Aki felszáll a mindenség áramlására, igyekezzék biztos kézzel vezetni tudatának hajóját. A tér-idő áramlása, Isten végtelen szeretetének áramlása. Ez formálja magát és egyben utazóját is… Most jöjj, keressünk védett helyet, ahol az éjszakát megfigyelhetjük. Tartanunk ugyan nem kell semmiféle veszélytől, hiszen a gömb, ami körbevesz minket, minden létező számára áthatolhatatlan, de azért nem éppen okos dolog meztelenül állni a sziklakiszögellésen egész éjszaka – fejezte be kuncogva a főpap.
A két utazó gyors utolsó pillantást vetett a teliholdas éjszakában fürdőző felföldi tájra. Jeg-reg figyelmét nem kerülte el, hogy mestere csak alsó ruházatát vette magára. Nehéz is lett volna nem észrevennie, hiszen a szeretett mestere fedetlen felsőtestén lévő angyalpecsétek felizzani látszottak a telihold fényénél. Kíváncsi tekintetét több-kevesebb sikerrel próbálta palástolni, de a látvány lenyűgöző volt. Az volt a meggyőződése, hogy a telihold által megvilágított felföldi táj együtt lüktetett tanítójának testével. A szűk kanyonok hullámzó, sejtelmes fényei ott látszottak az angyalpecsétekkel borított testen is. Elmélkedése közben – mestere kérésének eleget téve – felöltözött, majd a légijármű kormányához lépett. Ak-et-ma-ata kényelmesen elhelyezkedett mögötte, majd így szólt:
– Pár perc múlva a régi út beér egy ligetes szurdokba, ott van egy barlang, ahol meghúzhatjuk magunkat éjszakára. Ha sietsz, akkor még az éjszaka lényeinek órája előtt odaérhetünk.
– Ahogyan kívánod, mester.
Jeg-reg, immár visszanyerve tudatának teljességét, a kacskaringós útra összpontosította figyelmét és a lehető legnagyobb sebességre kapcsolt. A szűk szerpentint hamar maguk mögött hagyva leereszkedtek a felföld felszabdalt peremére, és ahogyan mestere mondta, hamar meg is érkeztek a kicsinyke ligethez. A csenevész fák egy kis forrást öleltek körül, gyökereikkel épphogy meg tudtak kapaszkodni a silány földben. A sziklafal védelmében egy beugrót találtak, melynek száraz földje és védett teteje valóban egy természetes barlang képét mutatta.
– Itt alszunk ma éjszaka! Kérlek add ide azt a száraz faágat – mutatott Ak-et az egyik bokor alatti faágra.
A főpap keze megérintette a kicsinyke faágat, s az mintha megnőtt volna, és nem is egy, de több darabban hullott le a földre. Nemsokára egy egész halom ugyanolyan ág pihent a lábánál. Gondosan elrendezte őket, majd halk imába kezdett. Egy tűzgömb jelent meg kezei között, amit óvatosan az ágakra engedett. Az egész mozdulatsor kevesebb mint egy percet vett igénybe és mire Jeg-reg észbe kapott, vidám tűz lobogta be a védett menedéket.
– A vacsora ma elmarad, remélem nem bánod Jeg-reg, de nem hinném, hogy a Taslen után éhes vagy.
– Valóban mester, egyáltalán nem vagyok éhes.
Maga is meglepődött a tényen, hogy reggel óta nem evett, és teste mégsem kívánta az ételt, bár való igaz, figyelmét más kötötte le. Ahogyan haladtak előre az éjszaka órái, a mester testén lévő angyalpecsétek egyre jobban világítottak. Bármennyire is szerette volna levenni tekintetét róluk, nem tudta megtenni. Mintha ismeretlen erő húzta volna figyelmét az íves vonalakra és a sejtelmesen világító alakzatokra.
– Nem illik ilyen szemérmetlenül bámulni, tanítvány – kuncogott mestere.
Mindeközben elfordult, kezét a homokos talaj felett elhúzva, két, jól látható ágyat alakított ki a puha homokból. Maga felpattant az egyikre, majd lábait keresztbe téve intett a még mindig ámuló tanítványának, hogy foglalja el a saját ágyát.
– Tudom, hogy ma nehezen jön álom a szemedre, ezért, ha szeretnéd, szívesen mesélek neked az angyalpecsétekről és az éjszaka lényeiről. Persze csak ha van kedved hozzá – mondta kicsit hamiskás mosollyal megfűszerezve Ak-et-ma-ata.
– Kérlek taníts – hangzott a válasz, talán gyorsabban is szaladt ki Jeg-reg száján, mint ahogyan végiggondolta volna, de egyszerűen imádta mesterét.
– Az éjszaka lényeinek szomorú történetével kezdem, az angyalpecsétekről másodszor szólnék inkább. Mint azt bizonyára te is tudod, ha másból nem, de a reggeli imánkból, hogy minden, ami létezik, az az egyetlen és tökéletes jelen lévő isteni erő különböző tudati megnyilvánulása. Ezen tudati mezők, saját természetük alapján, a rájuk jellemző tulajdonsággal jelennek meg a létezésben. Némely tudati mezőnek a választás lehetőségét is felkínálta az egyetlen teremtő. Mindezt azért, hogy még szervezettebb tudati rendszereket hozzanak létre. Az emberben megjelenő öntudat például értelmetlen lenne a választhatóság nélkül, hiszen, ha nincsen mi között választani, nincs is értelme a választhatóságról beszélni. Értesz?
– Igen-igen, figyelek mester.
– Az öntudat alapja azonban nem a választhatóság, az csupán egy másodlagos lehetőség. Valódi alapja a szeretet maga. Az élet szeretete, a létezés szeretete. Azonban az szükségszerű felismerés, hogy az élet szeretete, és legfőképpen a szeretet maga, csakis választhatóság által értelmezhető. Így tehát minden öntudattal bíró tudati struktúrának adva van, hogy együttműködve a szeretettel, egy bonyolultabb rendszert hozzon létre, vagy attól elkülönülve, saját lényének és a létezésnek ellentmondva, megtagadja a bonyolultabb struktúrák kialakításának rögös útját. Őket a szeretet megosztása helyett, annak megtartása motiválja. A köznép ezért nevezi ezeket a lényeket elkülönülőknek, ellentmondóknak, megtartóknak, egy szóval önzőnek. Az életigenlés, a szeretet szabad áramoltatása helyett a „nekem legyen jó” magányosságában élnek. Tanuld meg jól, aki a szeretet szolgálata helyett meg kívánja tartani saját életét, mindig elveszíti azt, mert kikerül az áramlás végtelen kegyelméből. Ez a sötétségben lakók szomorú élete. Ők az éjszaka teremtményei, saját tudatlanságuk és félelmük köti őket gúzsba. Elkülönülnek, ellentmondanak, megtartanak, viszont a szeretet, vagyis az életenergia hiányát élik, így egyre kétségbeesettebben próbálják azt megszerezni. Ennek eredménye pedig, hogy önmaguk önző léte a pusztulás és gyűlölet képviselőivé teszi őket. Tanuld meg hát, a sötétségtől nem félni kell, hanem fényt vinni bele. Vértezd fel magad a szeretet cselekvő szolgálatának megélésével és a sötétség útját elkerülheted, mert a sötétség így meghátrál előtted és szolgálni fog téged a létezés. Hé, Jeg-reg, alszol?
Mesterének szavai és szeretetteljes energiája, illetve a nap történéseinek sokszínűsége nemes egyszerűséggel elnyomta a tanítványt. Mestere elmosolyodott és kezének intésére a légi robogón hagyott köpenye felrepült, hogy óvatosan alászállva betakarja alvó tanítványát. Ak-et-ma-ata, a föld elem főpapja, szemét az éjszakai tájra emelve halk imába kezdve őrködött alvó tanítványa felett, miközben gondolatai az angyalpecsétek még el nem mondott történetének irányában kalandoztak…