Ár-tem-mot, Tl-osz, In-tem-mer és Rag-us-Pan, a négy elem képviselője, a magas torony őrségének védelmével megerősítve, biztos léptekkel haladt az éjszakai város csendes utcáin. A beszélő fény kontinensének csodálatos és békés hangulatot árasztó fővárosát, ezen az éjszakán még Gál-iv-la negyedének mágikus, sötét és komor erői sem tudták megzavarni. A négy tanácsnok és őrségük vidám hangulatban vágott keresztül a főtéren. Az Öd-év védelmében igazán nem volt mitől tartaniuk. Gondtalan beszélgetésüket lassan felváltotta az elmélyedés hangulata, amint egyre közelebb értek a gyógyítók templomához. Egyre kevesebbet szóltak, és a tisztelet érzése is mélyült lelkükben. A templom és az előtte álló tér, ezen az éjszakai órán, még üresen állt. Nyoma sem volt a zarándokok nyüzsgésének, akik gyógyulást keresve jöttek a fővárosba. A templom bejáratánál álló őrség szó nélkül nyitotta ki a csapat előtt az ajtót. A tanácsnokok érezték lelkükben a hely csodálatos energiájának békés rezgését.
– A Tizenkettek áldása kísérje útjukon a tisztelt tanácsnokokat – köszöntötte a küldöttség tagjait a templom ügyeletes papja, Náv-tsi.
– Legyen meg a teremtő igaz és szeretetteljes akarat – hangzott szinte egyszerre a négy tanácsnok szájából.
– Már vártunk jöttötökre, Al-lim-ak tanácsnok jelezte érkezéseteket. Jöjjetek, odakísérlek benneteket.
Náv-tsi, biztos léptekkel vezette át a küldöttséget a hatalmas templom kisebb-nagyobb folyosóin. A főváros viharos történelme ellenére, a gyógyító isten temploma sértetlenül maradt fent évezredeken keresztül. A falakba beleivódott ősi mágia és a folyamatos bővítések hatalmas és bonyolult komplexummá fejlesztették a valaha egyszerű templomot. Rag-us-Pan gondolatban végigkövette a templom történetét, ahogyan az egyik udvarról a másikra haladtak át, közben pedig önkéntelenül is vissza-visszatértek a régmúlt időkbe, ugyanis minden épület magán viselte annak a korszaknak a jól ismert lenyomatát, amikor készült. Meglepetten vette észre, hogy már az első korszak épületei közt haladtak, és kísérőjük még mindig újabb és újabb folyosókon vezeti őket keresztül. Éppen elcsodálkozott egy udvaron lévő gyönyörű szökőkút látványán, mikor Náv-tsi megállt egy ajtó előtt, aminél a magas torony őrségének két tagja posztolt. Láthatatlan jelre az ajtó feltárult és ők négyen beléptek egy csodálatos kertbe. E kert magán viselte az első korszak naturalizmusának minden jelét. Az egykori mester éppen annyira faragta meg a köveit, amennyire az az adott kő funkciójához szükséges volt, egyébként teljes egészében a háborítatlan természet uralta a kert látványvilágát. Középen egy kristálykörrel körbevett tóban pihent Al-lim-ak teste, felette lebegett lelke, és a kettejüket összekötő fényszálon gyógyító angyalok dolgoztak. Az ötödik tanácsnok szelleme a gyógyító papokkal beszélgetve a tó partján ült, és nézte, ahogyan a kristályok és az angyalok végezték munkájukat. Ár-tem-mot, Tl-osz, In-tem-mer és Rag-us-Pan egy pillanatra megállva szemlélték a gyógyítók munkáját, majd meghajoltak a szellemalak előtt.
– A gyógyulás teljessége ragyogja be lényedet, Al-lim-ak! – köszöntötte Tl-osz.
A többi tanácsnok hasonlóan, mosolyogva és kedves szavakkal illette a szellemalakot.
– Köszönöm szépen barátaim – válaszolta Al-lim-ak szelleme. – Gyógyulásom és egységem jól halad, hála az egyetlen végtelen szeretetének. Reményeim szerint pár hónap és ismételten közöttetek lehetek. Az Öd-év adta végtelen lehetőségeket holnaptól már én is élvezhetem…
– De csak akkor, ha most békében pihensz tanácsnok – szakította meg a beszélgetést Johapiel angyal. – Bocsánatotokat kérem tanácsnokok, de fontos művelethez érkeztünk és teljes csendre van szükségünk. Kis türelmeteket kérjük, pár pillanat múlva folytathatjátok az eszmecserét.
Johapiel intésére a gyógyító asszonyok kiemelték Al-lim-ak testét a tó vizéből. Az angyal földöntúli énekbe kezdett. A kristályok felfénylettek és fénynyalábok indultak el a szellemalak felé, egybeforrasztva azt a lélekkel. Az így kialakult kötést a test hét pontján, a gerincoszlopnál rögzítették. A Johapiel testéből áradó aranyzöld fény, egységes fénykörbe ölelte a tavat, a kristálymezőt, a tanácsnok testét, szellemét és lelkét is. Az angyal kérése szinte feleslegesnek tűnt, hiszen mindenki néma csendben figyelte a mágikus műveletet. Az ének hangja több volt, mint egy egyszerű rezgés, az ember lelkéig hatolt. Minden egyes akkordjában eleven világok lüktetését, az életet lehetett érezni. Ez az egység, a fény, a hazataláló lélek végtelen örömének dala volt. Hangokban mesélte el, milyen megosztani azt, ami én vagyok, adni és áradni, szabadon szárnyalni. Élvezni a vant, ami ad és létével másokra hat. Nem volt ott szó felesleges, nem volt ott hamis zene, hamis hang egy sem. A mindenség és minden lét volt ott egyben.
Az angyal testéből kiáradó, végtelen dicsőséget hirdető, eleven lüktető fény gyengéden forgatta, alakította Al-lim-ak testét és lelkét. Behatolt szellemének rejtett zugaiba, hogy tudatát egyesítse testének erőközpontjaival. Minden egyes akkordnál fel-felfénylett az angyal teste. Ezekben a pillanatokban, olyan elevenül lüktetett, mint az élet óceánja maga. Dalában azonban, ezzel együtt ott volt a végtelen levegőég szabad szárnyalása, de a felhőkkel birtokra kelő hegycsúcsok néma mozdulatlansága is, éppen úgy, ahogyan az elevenen lüktető nap megvilágító tüze is ott égett.
Mire az angyal befejezte énekét, a kert minden egyes élőlénye, a fák, a növények, de még a tó vizén ringatózó madarak is szemükkel könnyezték a valóság végtelen örömét. Legalább is Rag-us-Pan, a meghatottságtól könnyeit némán hullató tanácsnok így érezte.