Im-en-táh-op-met elbúcsúzott a földművestől és feleségétől, de lelkükre kötötte, hogy a biztonság kedvéért keressék fel a templom gyógyítóit is, és ha odaértek, bátran hivatkozzanak rá.
Mosolyogva és jókedvűen haladt tehát tovább az úton. Mindig feltöltötte a gyógyítás művészete. A régi hadiút elkanyarodott a gondosan művelt felföld parcelláitól. A táj megváltozott, zord nyiladék között ereszkedni kezdett lefelé a tenger partja felé. A felföld magas sziklái mind közelebb húzódtak a kanyargós úthoz, szinte már összezárva azt. A nap sugarai már nem hatoltak le a kanyon mélyére, jótékony félhomályba borítva az út régi, porlepte köveit. Im-en megborzongott, lelkében nyugtalanság fészkelődött. Baljós előérzete támadt, és hallgatva arra, lassabbra fogta lépteit. Ébersége nem volt hiábavaló, ahogy befordult az út zegzugosan kanyargós részébe, a szikla hasadékából egy halott katona szelleme lépett ki.
– Állj, ki vagy? – hangzott el ősi nyelven a kérdés. – A fényhozó nevében, igazold magad!
A katona szelleme fenyegetően állta el a továbbhaladás útját. Szellemkezének intésére, több kísértetalak vált el a sziklafaltól, körbezárva a főpapot. Csontos és átlátszó testük ott lebegett a létezés és nemlétezés torz határvonalán. Nyakukban még ott tündökölt az a mágikus talizmán, ami erre a szörnyű létre kárhoztatta lelküket. A főpap egy pillantás alatt felmérte helyzetét. Lelkében a szánalom és megbocsájtás érzései keveredtek. A talizmánt megszemlélve és az őrparancsnok nyelvezetét meghallva biztosan tudta, hogy ezek az egykori katonák már vagy 12000 éve állnak itt őrt, hogy védjék a szorost a behatolóktól. Megborzongott ugyan a fényhozó nevének említése miatt, de ellenszenvét legyőzte a segíteni akarás szeretetteljes vágya. Tudatát az őrparancsnok szellemére fókuszálva, ugyanazon az ősi nyelven válaszolt, gondosan ügyelve, hogy kiejtett szavaiban a feloldás mágikus formulája is meglegyen.
– Áldott legyél te vitéz és kötelességteljesítő parancsnok! Jól szolgáltad mesteredet, hűséged és akaratod most már szabad. Azért jöttem, hogy feloldjalak fogadalmad alól, add át hát nyakláncodat. Nézz fel a föld sötétségéből, bontsd ki hát lelked szárnyát, és repülj szabadon a végtelen létbe. Bűnöd bocsánatot nyert. Ezt parancsolja neked Im-en-táh-op-met, a tűz rendjének főpapja, az egy nevében. Parancsoljon tehát néked az Isten.
Az utolsó szavakat már kiegyenesedve és valódi lényét megmutatva, hatalmasra nőve ejtette ki. Teste felizzott, és fénye hatására a katonai osztag minden tagjának nyakában lévő talizmán elpattant. Gonosz, fekete füst szállt ki belőle, ami azonnal elégett a főpap testéből áradó erő hatására. Mindez egyetlen szempillantás alatt történt. Az eddig félhomályos kanyont meleg és szeretetteljes fény töltötte fel. Az őrparancsnok és az összes többi katona teste felfénylett és lassan elkezdtek az ég felé emelkedni. A parancsnok egy pillanatra megállt az emelkedés közben, és figyelmét elfordítva az égről visszanézett a főpapra. Eddig sápadt arcát, most könny áztatta:
– A fővárosba érve, keresd a kis Xe-la-át. Tudása hurok az időben, lelke híd a jövőbe. Mikor majd ellened tör a sötét kéz, nehéz folyosók útján, mi ott leszünk, csak hívj.
Mielőtt Im-en válaszolni tudott volna, a katonák, élükön a parancsnokkal, eltűntek a fényben, és ő ott maradt a kanyonban egyedül, de felszabadult könnyedséggel. Fejében még ott cikáztak a parancsnok rejtélyes szavai, de teste már jelezte, ideje tovább indulni. A tervezettnél több időt töltött el a légirobogónál és most a kanyonban is. Megadóan megállapította, hogy a mai napra tervezett útjának bizony még a felénél sem jár. Elhessegette azt a gondolatot, hogy fénykaput nyitva rövidítse le a gyaloglásra szánt időt. Nem akarta egyrészt felfedni tartózkodási helyét, másrészt lelkének jól esett a gyaloglás. Megszaporázta tehát lépteit, és folytatta útját…