34. cikk – Az új hajnal, 4. rész

Sá-mat a templom előcsarnokába kísérte a főpapot és tanítványát, szeme mindeközben folyamatosan cikázott ide-oda, ami nem kerülte el Ak-in figyelmét. Megfordult a fejében, hogy most azonnal rákérdez a különös viselkedés okára, de tapasztaltabb és bölcsebb volt annál, hogy siettesse a dolgokat. Tudta jól, idejében fény derül mindenre.

A csarnok a kint lévő tömeg ellenére még teljesen üresen tátongott, nem jött még el az ideje annak, hogy beengedhessék az érkező zarándokokat és kíváncsiskodókat. Egyedül a papoknak volt bejárásuk ebben a korai órában a templomba, így Nát-loz-nak, a tanítványnak ez óriási megtiszteltetés volt, hogy bent lehet mesterével, még ha nem is nagyon volt ideje megcsodálni a templomot, Sá-mat sietős lépteit követvén. Amennyire lehetett és tudata engedte, megfigyelte a templom felépítését és egyszerűségében rejlő szépségét, de még a szórakozott tanítvány figyelmét sem kerülte el vezetőjük különös viselkedése. A gyors séta közben az is feltűnt neki, hogy a csarnok, hatalmas területe és a nagy terek ellenére nem verte vissza lépteik zaját, nem volt visszhang. Külső zaj, moraj sem szűrődött be. Teljes csend ült a templomban, mint ha egy teljesen áthatolhatatlan fal választaná el egymástól a külvilágot és a templom belsejét. Az ifjú tanítvány figyelme kiélesedett, ez a csend annyira szokatlan volt, hogy már-már zavaró volt számára, szinte hallotta gondolatainak folyamát az elméjében és a belső zaj olyan fokú összpontosítást követelt meg, melyre kevesen voltak képesek. A gondolatok folyamában, egy mégis erősebbnek bizonyult mindegyik másiknál és folyamatosan vissza-visszatért, valamilyen különös módon megelőzve és elnyomva minden más gondolatot: „Al-uyg, a halhatatlan”…

Sá-mat keresztülvezette őket a csarnokon egész a hátsó helyiség ajtajáig. Az ajtó, közeledésükre kitárult és amint a trió keresztülment rajta már halkan záródott is utánuk. Egy apró, négyszögletű sötét helyiség, kevés bútorral. Mindössze egy szék és egy asztal volt benne, a szoba négy felső sarkából pedig különös fényforrás szolgáltatta a kevés fényt. Olyan volt, mint ha fehér kristályok világítanának a szoba sarkaiban lebegve, de nem lehetett pontosan megmondani.

Nát-loz folyamatosan figyelt, próbált minden apró részletet elméjébe vésni környezetéről. Óriási kihívásnak érezte a gondolatainak folyama között kapaszkodni a külvilág apró jelenéseiben, mindezt úgy, hogy közben Al-uyg, a halhatatlan jelenléte, gondolatfonala, elméje – valójában nem is tudta milye – folyamatosan jelen volt fejében. Mindez egy pillanat alatt megszűnt, amikor Sá-mat és szeretett mestere átsétáltak a szoba keleti falán és eltűntek szeme elől. Aztán amint eltűntek, a gondolatok hatalmas erejű folyamként tértek vissza hozzá. Bal kezével fejéhez kapott, fizikai fájdalomként tapasztalta az egészet, mégis egy hirtelen ötlettől vezérelve volt annyi lélekjelenléte, hogy megpördüljön. Nagy meglepetésére, a szoba nyugati fala előtt állt egy alak.

Nát-loz nem érzett fenyegetést, de érzékei kiélesedtek. Az előtte álló alak furcsa jelenés volt, sosem látott hasonlót. Fizikai és éterteste szinte összemosódott, így nehezen kivehető volt alakja. Úgy tűnt, mint ha kora, neme, teste és egész lénye folyamatosan változna, de a középpontja mégis mindig ugyanaz a mag maradna. Ugyanaz a pont, ami körül a lehetőségek végtelen tárháza megállíthatatlan, hömpölygő körfolyamként kering és minden különböző időpillanatban más és más formát ölt, aztán tovatűnik. Az éles határvonalak mégis eltűntek Nát-loz szemei elől és nem sok különböző alakot látott átalakulni egyikből a másikba, hanem egynek látta az egész jelenést.

Kétségkívül tudta, az elméjében jelenlévő gondolatfonál erősebben lüktetett, mint a templomba lépése óta bármikor. Tudta, hogy Al-uyg, a halhatatlan áll vele szemben.

– Üdvözöllek tanítvány! – szó, hang nem hagyta el a jelenést, Nát-loz mégis tisztán hallotta. Valahol bent, ő sem tudta hol. Hasonló volt az érzés ahhoz, mint mikor mestere a néma beszéd nyelvén kommunikál vele, mégis volt különbség, amit nem tudott megmondani. – Hozzád jöttem, hogy jelezzem, leselkednek rátok. Az ünnepség idején tartsátok nyitva szemetek és hallgassátok a csendet, mert hangosabban szól, mint bármely kiáltás, melyet a távoli hegyek orma verhet vissza. Mestered bízik benned, így arra kért neked adjam át az idő folyamán hozzám eljutott információkat, amíg ő mással foglalkozik. Kérlek, figyelj hát…

…ebben a pillanatban képek rohanták meg Nát-loz elméjét. Történések, cselekmények, párbeszédek, intrikák, árulások, ölelések, könnycseppek, varázslatok, felismerések, összeomlások és feltámadások képei járták át. Leírhatatlan érzés kerítette hatalmába, amint megtapasztalta a világ olyan fokú egységét, a harmónia olyan mértékét, amit ezelőtt csak mesterével egy-egy gyakorlat során volt lehetősége átélni. Itt mégis más volt, mert a képek intenzitása nem külső szemlélőként engedett belelátást az eseményekbe, hanem mint résztvevő. Ez természetesen azt is jelentette, hogy a tanítványt nagyobb hatások érték mind érzelmileg, mind mentálisan.

Ólomsúlyként nehezedett rá a színes képek és érzelmi hullámok összessége. Tudta jól, már nem bírja sokáig tartani magát. A fonalak az ő és Al-uyg elméje között olyan szinten sokasodtak meg, hogy egy kusza hálóhoz voltak már hasonlatosak és nem volt képes már kibogozni a kezdő – és végpontjaikat. Elveszett a rengetegben, érezte, hogy el kell, hogy engedje már a megérteni akarást, a ragaszkodást az összefüggésekhez. Át kell adnia magát a jól ismert belső csendnek, amely jó barátként ölelte magához…