33. CIKK – Irány a főváros, 2. rész

Így történt hát, hogy a tűz rendjének főpapja 600 év után elhagyta szeretett iskoláját a tél előtti hónap 21. napján. Egyedül indult útnak, mint mindig, most is egyszerű szerzetesi ruhában, kezében egy göcsörtös botot szorongatva. Ahogyan kilépett a védelem fala mögül, egyszerű ruhája és alázatos viselkedése miatt kevés ember ismerte fel benne a magas rangú Im-en-táh-op-met-et, a tűz rendjének főpapját, az élő orákulumot. Szemébe húzott csuklyája elrejtette mindentlátó szemét a kíváncsi tekintetek elől, egyedül laza, ruganyos járása és egyenes tartása lehetett volna némiképp szembeötlő, de a mester tudta hogyan olvadjon bele környezetébe.

A szabad levegő és a napsütés messze űzték borús gondolatait. Elgyönyörködött a gondosan művelt parcellák látványában, belső hangját követve, nem a főúton haladt a főváros irányába, hanem a régi hadi úton, ami ugyan kerülő volt, de sokkal szebb tájakon vezetett keresztül. Itt kevesebben jártak, így sokkal nyugodtabban haladhatott. Egy elágazáshoz érve, egy távolabbról származó földműves család légi robogójával találkozott. A légi szekér meglehetősen lassan és óvatosan haladt az úton, már messziről látszott, hogy a szekéren egy nő feküdt gondosan betakarva. Párja erősen koncentrált arra, hogy a szekeret a lehető legkevesebb rázkódással juttassa előre.

– A Tizenkettek áldása legyen veled, atyám – köszönt illedelmesen a férfi.

– Ragyogjon rád a teremtő áldása – mosolyodott el Im-en amint meghallotta azt a köszöntést, amit az egyszerű emberek szoktak a papoknak mondani a templomban. – Merre visz az utad?

– A feleségemet viszem a tűz templomának gyógyítóihoz, már vagy nyolc napja vagyunk úton. Bennük van a bizodalmam, mert a falunk papja nem tudta meggyógyítani. Azt mondta, ilyen különös korral még nem találkozott. Hideglelése, aztán láza támadt, izzad és fázik egyszerre. Már vagy egy hónapja kínozza a kórság. Lázában beszél olyanokkal, akik nincsenek is jelen. Aztán régi dolgokat emleget, amikor meg múlik a melegség, nem emlékszik semmire. Ereje egyre fogy.

– Ha megengeded, vetnék egy pillantást rá, magam is gyógyító szerzetes lennék. Éppen a templomból igyekszem a tengermellékbe, onnan aztán tovább a fővárosba.

– A Tizenkettek küldtek atyám! Legyen áldott a nevük, már attól féltem késő lesz, mire a templomba érünk. Az az érzésem, hogy feleségem ereje a végét járja, legalább egy fél napja nem is szólt hozzám, csak éppen, hogy piheg.

A földműves óvatosan leengedte a légi szekeret, hogy Im-en oda tudjon lépni párjához. A főpap a lecsukott szemű nő homlokához érintette kezét, elméjében felidézte Gábriel arkangyal pecsétjét, hogy a gyógyító erőhöz hozzáférjen. Gyors, szapora hasi légzésbe kezdett, amit kilences ütemben tartott. A harmadik kör után érezni kezdte, hogy az életerő forrása felbuzog benne és balkezén keresztül a lány testébe áramlott az energia. Az eddig éppen, hogy csak pihegő test megrázkódott, majd a lány gyorsabb légzésbe kezdett. Im-en, gondolatban most kilépett testéből, hogy betegének tudatát megtalálja. Belső szemei, a létezésnek három síkjára, annak is 42 szintjére vitték egyetlen pillanat alatt. Egy sötét, démonoktól nyüzsgő, mocsaras táj kezdett kibontakozni az orákulum szemei előtt. Itt egy romos épület szobájában talált rá az arcát eltakaró, penészes ágyon remegve fekvő lányra.

– Menjetek, hagyjatok, távozzatok! – kiabálta szinte eszét vesztve a lány. Láthatóan hadakozott valakikkel, valamikkel.

– Ébredj! Ébredj! Ébredj! – szólt egyre hangosabban a főpap, eközben bensőjéből az élet, a melegség, a fény ragyogása szerteszét áradt. A lány elhallgatott, majd a főpaphoz vánszorgott. Im-en lehajolt hozzá és átölelte. Szeretete megtörte a lány elméjében jelenlévő önbüntető programot. Így csapdába esett lelke kiszabadulhatott az alsóbb létsíkok asztrálbörtönéből.

– Bűnöd bocsánatot nyert – súgta a léleknek Im-en. – Térj vissza testedbe és ne vétkezz többé!

A lány teste felfénylett és hirtelen kitágulva elhagyta börtönét, hogy visszatérjen testébe. Im-en végigkísérte a lány lelkét a beszélő fény kontinensének útjára, a légi szekeréhez. Ahogyan a lány lelke elhelyezkedett testében, Im-en egy angyalpecséttel összehegesztette a lány elszakadt ezüst szalagját, hogy ne tudjon újra elkóborolni testétől. Áldást mondva a Tizenketteknek, addig töltötte életerővel a lány auráját, míg a test és a lélek újra összhangba nem került. Az eddig csak pihegő test azonnal kipirult és élettől duzzadóvá vált. A lány kinyitotta a szemét…