19. cikk – Az arany négyzet rejtélye, 4. rész

Ak-et-ma-ata szájáról elhalkultak az ima utolsó szavai. A nap már teljes terjedelmében a láthatár felett állt és fénye bevilágította a szent liget fáit. A tanítványok átszellemülve álltak fényében fürödve, a liget fái között gőzölögve száradtak fel a tegnap esti viharból ott maradt víztócsák. Már érezni lehetett a nap erejét. A hűvös hajnal viharos gyorsasággal adta át a kellemesen bizsergető sugaraknak, előre jelezvén, hogy a mai napon is melegre számíthatnak a tanulók.

Jeg-reg élvezettel fürdött a nap energiájának fényében. Elgyötört elméje kéjesen nyújtózkodott a pihenés boldog percében.Gondolatai kisimultak, érzelmi állapota stabilizálódott, a reggeli fáradságnak már nyomát sem érezte testében. Örült, hogy mesterével lehet, örült a tanításnak, örült az életnek. Egyre mélyebben merült el a hála érzésében, az időtlen és a tértelen létben, a VAN állapotában. Lelke eggyé vált a nappal, a liget szent fáival, a szél erejével, sőt, még saját testével is. Hálás meglepődéssel figyelte azt a folyamatot, amit tudati kihelyezésnek neveznek. Ahogy fokuszálta, egy egészként érezte azt az eleven lüktetést, amit az egyszerű emberek csak életnek neveztek. Egy volt benne minden, és minden egyben volt jelen. A fa, a szél, a teste, mind egy érezhető közösséget alkotott egymással. Nem különállónak érezte magát.Nem látta, nem érezte, és nem gondolta, mint egy tárgy vagy másik személy esetében, hanem valós élményként, ő maga volt az. Mind egyben. Tudatában éppen olyan valósan élte meg a fa létét, mint a fa levelét érintő napsugár létét. A legmegdöbbentőbb számára mégis az volt, hogy egyszerre szeretett és egyszerre szerették. A szabadság olyan magasságát és mélységét élte meg, ami már úgy érezte szétfeszíti létét. Benne, vele, és mindenben ő és általa lüktet az élet. Impulzív, és egyben villámgyors fókuszváltásai szédítő végtelenséget mutattak. Kitágult tudata nem csak térben, de időben is átjárhatóvá vált. Eltűnt a múlt és jövő közti különbség.Amikor tudatát megrohanták gyermekkorának örömteli képei, egyből megértette a rendeltetését és életének apróbb eseményeiben rejlő sorsíró valóságot. Minden átélt pontosan precizitással kapcsolódott össze, mintan a kitágult tudata összekapcsolta a fa létét a napsugár létével. Mindenhol és minden kor érezte ezt a szeretetteljes gondoskodást, a REND létét. Ítéletmentesen, átélve, de mindent nem felfogva, hagyta, hogy a van VAN legyen.

– Jeg-reg, gyere vissza – hallotta mesterének szeretetteljes hívását. A benne mindenhol, de valahogy mégis szavak egy határozott irányban szólaltak meg. Ahogyan arra fordította, hirtelen pörgő, örvénylő érzés kerítette hatalmába. Húzta ez az örvény, újra határozottabban érezte testét, majd tudata hideg mélységbe zuhant. Zihálva, levegőért kapkodva nyitotta ki a szemét.

Mestere mosolygos arcával találta szemközt magát.

– Üdv a testedben tanítvány! Örülök, hogy újra itt vagy a tér és idő ezen pontján.

A nap is erősen világított, a liget fái teljesen bólogattak, a tócsák éppen úgy párologtak, mint a kihelyezés előtt. De az egész csupán színtelen árnyképe volt annak a valóságnak, amit Jeg-reg átélt. Szemében szomorú csillogás és vágy jelent meg. Szólni akart, de mestere megelőzte…