18. cikk – Az Új hajnal

Nát-loz még fel sem ocsúdott merengéséből, amikor is a víz hídja hirtelen véget ért és a vándorok megérkeztek a szent tó közepén álló szigethez. Ak-in-se-gi-maat magabiztosan haladt a kis sziget fái között kitaposott ösvényen. Nát-loz, immár visszatérve a jelenbe, érdeklődve, de szívében egyre növekvő aggodalommal figyelte mesterének cselekedetét. Hol az iskola? Sehol nem látta épületnek még nyomát sem.

– Nyugalom Nát-loz, ne félj, csak bízz – szólította meg a mester Nát-loz-t, mintegy válaszolva a ki nem mondott kérdésére. – Tudod, néha a szem becsapja az embert. Ami igazán értékes, az a szemünk számára nem látható. Aki a két szemére bízza életét, mindig csalódni fog. Gyere és bízz! – mosolygott bátorítóan megszeppent tanítványára.

Nát-loz ismételten elpirult mesterének szeretetteljes dorgálásától. Megpróbálta aggódó szívének zakatolását lecsillapítani.  A csöppnyi sziget közepén egy fákkal körülvett tisztás terült el, ennek középpontjában egy alacsony kőemelvény állt, melynek oldalain a fény rúnáinak betűi futottak körbe.

– Kérlek Nát, állj meg a lépcső előtt és várj, míg nem szólítalak. Akkor szép lassan, egy-egy fokon meg-megállva gyere fel hozzám – simogatta meg tanítványa fejét Ak-in.

Miután elrendezte tanítványát, Ak-in megtorpanás nélkül, de lassú és megfontolt lépésekkel haladt fel az emelvény négy lépcsőfokán, közben ajkait idéző szavak hagyták el.  A középen található ovális alakú oltárhoz érve meghajolt, majd belesuttogott a tálban lévő ezüstszínű folyadékba. Nát-loz, figyelmét most már teljesen mesterére irányítva érdeklődően figyelte annak tevékenységét. Az elsuttogott szavak, mint a vízbe szórt virágszirmok, kavargásba hozták a tál tartalmát. Ezüstszínű fényoszlop tört elő a tálból, elfedve a tisztást és az emelvényt, beleértve Nát-loz-t is. Mint ha selymes vízbe merítené az ember a kezét – ötlött fel Nát fejében a gondolat.

– Jöjj Nát, jöjj hozzám! – hallotta a fényfüggöny mögül mestere hangját.

Nát, engedelmeskedve mestere hívásának, lábát az első lépcsőfokra téve fellépett rá, és gondosan ügyelve egyensúlyára, mellé rakta másik lábát is. Állva maradt egy pillanatra, pontosan úgy ahogyan mestere kérte, majd összeszedve bátorságát a második lépcsőfokra lépett. Érdekes volt számára, hogy aranyfénnyel világított előtte a következő lépcsőfok. A második fokra érve, újra erőt vett rajta a bizonytalanság érzése. Mint ha nem felfelé haladna. Az ezüst ködben teljesen elvesztette tájékozódási készségét.

– Jöjj Nát, jöjj hozzám! – hallotta a fényfüggöny mögül mestere szólítását, immár másodszor. Előtte felfénylett a harmadik lépcsőfok. Nát-loz lépett, és még erősebben tört rá az érzés: nem felfelé halad. Sőt, mintha egy-egy lépcsőfok sokkal nagyobbnak tűnne annál, mint ahogyan emlékezett rá.

– Jöjj Nát, jöjj hozzám! – hallotta a fényfüggöny mögül harmadszorra is.

Ahogy elérte a negyedik lépcsőfokot, olyan érzése volt, mint ha hatalmas vízörvénybe került volna. Ijedtében felsikoltott, egyensúlyát keresve próbált a semmiben megkapaszkodni. Mesterének nevetése és lábának biztonságot sugárzó ereje térítette magához. Amilyen hirtelen tört rá az örvény érzete, olyan hirtelen is ért véget. Ak-in-se-gi-maat vékony testének minden egyes porcikája rázkódott a nevetéstől.

– Ha látnád most az arcodat Nát, – mondta két nevetés között – nagyon kétségbeesetten nézel. Nem mondtam neked, hogy bízz? Tanuld meg, amit a szemről mondtam neked. Aki a két szemére bízza életét, mindig csalódni fog, és ami igazán értékes, az a szemünk számára nem látható. Üdvözöllek a víz iskolájában, és az Új hajnal városában. – Ak-in, ahogyan kiejtette ezeket a szavakat félrelépett erősen megviselt tanítványa elől, hogy az még jobban megdöbbenhessen.

A fogadóterem teraszán állva a mennyei szférákat idéző kép tárult Nát-loz elé. Az iskola és az Új hajnal városa a szent tó mélyén terült el. Ka-ten-rá hegycsúcsa ott magasodott a város felett. Erős varázslat, a mágia magasiskolája szorította ki a vizet a városból, úgy, hogy tökéletes kilátást nyújtott a víz alatti élővilágra. Számtalan formájú és színű hal úszott el a fal túloldalán. Sőt, nem csak halak, de egy-egy pajkos és játékos sellő is megjelent, hogy időnként betekintsen a város forgatagába. A nap fénye akadálytalanul jutott le a tó mélyére, tökéletesen bevilágítva a város legrejtetteb zugait is. A több emeletes házak, iskolák, parkok, sugaras irányú utcák végtelennek tűnő hálózata, és a város zsongása, mind ott lüktetett Nát-loz elméjében.  Megdöbbenése és csodálata még tovább fokozódott, amikor észrevette, hogy az előbb látott fal helyén a semmiből feltűnt egy utca, mint ha az mindig is ott ált volna, majd ugyanolyan gyorsan el is tűnt, hogy újra átadja a helyét a falnak. Az egész város pillanatról pillanatra, élőként lüktetett. A házak és utcák, mind vízből voltak alkotva, ezernyi színre bontva a fényt.

– Figyelj jól Nát-loz,- szólította meg most már komolyabb hangon mestere – ez a város olyan, mint az érzelmeink. Váratlan, meglepő, emellett rémisztő és felemelő is egyben. Legtöbbször érzelmeidről sem tudod megmondani, hogy miért keletkeztek, mi a céljuk, hová tartanak. De ahogyan odatekintesz a távolba, városunk szívébe, – Ak-in határozott irányba mutatott Nát-loz mögé – mindig megtalálod a biztos középpontot. Megtalálod a szeretet templomát, a Tizenkettek oltárát. Ahhoz, hogy itt tanulj, és el ne tévedj érzelmeid állandó változásának játékában, magadban mindig fel kell tudnod idézni a szeretet érzését. Első leckém neked… Nem is, álljunk csak meg! Ma már a sokadik lecke… De a legfontosabb, – emelte fel ujját szigorúan a mester, mintegy nyomatékosítva az elhangzottakat – hogy nincs más erő, csak egy: a szeretet. Minden érzés ennek a szeretetnek a torzult változata. Erre emlékeztessen az, hogy házaink, utcáink, szobraink, minden, amit itt látsz vízből készült. Mindent a szeretet hozott létre, és minden érzésed mögött egy határozott erő áll, ami irányt mutat a szeretet felé. Ha hagyod, hogy érzéseid korlátozzanak, és nem ismered fel a mögöttes akaratot, akkor el fogsz tévedni ebben a városban, ahogyan eltévedsz életedben is. Érted, Nát? Mi van veled? Rosszul vagy?

Nát megfordult mikor mestere a háta mögé mutatott, hogy szemügyre vegye a város középpontját. Amit eddig látott az semmiség volt ahhoz a szépséghez képest, ami szeme elé tárult.  Ezt már nem bírta feldolgozni elméje. Inkább jöjjön az öntudatlanság ismert, meleg sötétsége. Mestere hangját egyre távolibbnak érezte, mígnem szó nélkül ájult bele karjaiba.