158. cikk – A fővárosban, a tűz templomában – 11. rész

Im-en csak erre várt, és mély lélegzetet véve visszatért a szobájába. Kezében ott volt a kristály. Gondosan bezárta a mágikus védelmet, majd így szól Ak-ire-hez:
– Üzenem Sol-ki-M-nak, a véleményem bezárva a kristályba.
Kérlek távozz, pihenni szeretnék!
– A tizenkettek áldása legyen veled, Ó élő orákulum! – hajolt meg előtte az igazság ökle.
Im-en-táh-op-met, a tűz rendjének főpapja, az élő orákulum, néma bólintással vette tudomásul őrzője távozását. Talán most már tud pihenni.
Ahogyan magára maradt, kényelmesen elhelyezkedett a pihenő párnáin, majd mélyen, három osztatú légzésbe kezdett. Elméje jobban jobban elcsillapodott, teste elernyedt. tudata belépett az időtlenség világába.Mindig élvezte ezt a téren kívüli állapotot, ahol a valódi létezés igaz képei fogadták. A benyomások egyként töltötték meg, ahogyan kezdte tudatosan felszámolni az elkülönülés állapotait. Lépésről lépésre, kontrollálva haladt az egység felé. Gondosan és pontosan vizsgálja meg az önálló reakciót minden egyes elengedés közben. Először az elméjét csillapította le, majd az aktuális gondolatait engedte át az egésznek. Harmadik lépésként a tér és az idő tudatát adta oda, maga mögött hagyva a valóság ezen a szeletén. Már csak az egyként jelen lévő állapotban maradtam … Élvezte, hogy a létezés sokszínűsége betölti Őt … vagy talán Ő töltötte be mindenhol a létezést? Talán nem is lehet márkülönválasztani, mert maga a kettősség is elvesztette jelentőségét. Hagyta, hogy az ismeretlenül is ismerős erővé váljon . A valóság erejévé. Sok minden volt és semmi sem, mindent betöltött és sehol sem volt. Ő, mint főpap csak egy sok létező között, és a sok létező mégis csak visszafénye. Számtalanul csillant meg, mint fény a létezés tükrén, és számtalan tükör verte vissza az egyetlen fényt. Egyben volt fény és egyben volt tükör. Minden folyékony formáló és forma oldó volt egyben. Minden mozgott és minden mozdulat önnön maga volt. Úgy tárult fel előtte a létezés végtelen tere és ideje, mint egy olvasó előtt a könyvnek lapjai. Számtalan helyen és számtalan időben, számtalan szerep volt.Mindenhol megélte, megérezte, és valóságosan üdvözölte önnön szenvedéseit és önnön örömeit. Nem számtalan tudat volt, csak egy, de az számtalan formában és síkon jelenítette meg önnön maga elött saját létezését. Elkülönülés nélkül élvezett minden egyes módon. Benne lüktetett az életöröm, a szeretet, és a megbocsájtás. Ott volt a szerelmes titkon lopott csókjában éppen úgy, mint a galaxisok végtelen terének, idő mozdulatlanságában. Együtt létezett és élt a haldokló utolsó lélegzetvételével éppen úgy, ahogyan az újszülött első sírásában is ott lüktetett. A tudat az tudat marad. Legyen az fájdalmas vagy örömteli megtapasztalása a létezésnek. Mozgó és mozdulatlan, mégis állandóan változást indukáló változatlan.Ő itt volt otthon. Maga mögött hagyva a létezés szüntelen formában való megjelenését és látszatát okozta a végtelen körforgatás, nem ítélt, csak szeretett. Szerette ezt a vansági állapotot. Így telt el pár óra, nap vagy év, ki tudja … de lehet, hogy csak egy pillanat volt az egész két lélegzetvétel között. Itt nem volt idő, és nem volt tér. Mégis lüktetve élte meg önmagát, számtalan látszattudatban megbújó önkorlátozás során. Bentről és fentről végtelen tapasztalatot gyűjtve volt az örök végtelennel.
Hát így pihent Im-en-táh-op-met, a tűz rendjének főpapja, az élő orákulum szobája mélyén. Messze látó tudata közben feljegyzett minden történelem, minden rezdülést a létezés teljes spektrumán.Ez volt az, ami elhozta az orákulum megtisztelő és bölcs címét.

(folytatása következik)

 

 

szechenyi-banner