Ak-in befelé figyelt már, mélyebbre és mélyebbre haladt, hogy egy új fonálra találva olyan útra induljon, ami még számára is ismeretlen világba kalauzolta el. Egy valami biztos pontként lüktetett elméjében, fáklyaként világított előtte: a föld elem főpapjának képe…
Ez a kép pedig vezette őt, át az útvesztők kanyarjainak és elágazásainak sokaságán, el sem gondolkodva azon, hogy egyáltalán létezhet lehetséges másik út: teljesen biztos volt dolgában, szellemi lépéseiben nyoma sem volt a bizonytalanságnak. A föld elem főpapjához kell érnie minél előbb, hiszen közel a pillanat, ebben biztos volt. A pillanat, amiről ő maga sem tudott túl sokat, mégis testének és szellemi testének minden egyes zsigerében érezte közeledtét.
Az egyesülés szinte észrevétlenül történt meg. Ak-in tudatosan fel sem fogta és már bele is botlott a föld elem főpapjába, aki tárt karokkal fogadta őt. Szó szerint tárt karokkal, hiszen éppen egy különleges meditációs technika kellős közepén érte a váratlannak közel sem mondható látogató érkezése. Ak-in rögtön érezte a föld energiáját, amint megérkezett. Nehéznek érezte önmagához képest és teljesen idegenként hatott, mégis valahogy simogató és ismerős volt, a sűrűsége ellenére is. Érezte már ezt korábban, hiszen az elemek távoli de alapvető kapcsolódásának köszönhetően szinte folyamatos jelenlévőként tapasztalható ez az érdes, mégis finom energia, de más volt így, a kapcsolódás talán legnagyobb fokán megtapasztalni.
– Vajon ő mit érez? – fogalmazta meg magában a kérdést Ak-in és meglepődésére a válasz már érkezett is. Képek formájában, mégis egész, érthető mondatokként a föld elem főpapjának általa már ismert „hangján”.
– Üdvözöllek barátom, örülök, hogy ilyen könnyedén és gyorsan rám találtál – köszöntötte kedvesen Ak-et-ma-ata régen látott társát. A csata egyre hevesebb odalent, az idő pedig szorít minket.
Ak-in-ban akkor tudatosult igazán – miközben lefelé nézett és az alatta elterülő őrült harcot kezdte figyelni -, hogy tulajdonképpen már nem is saját szellemi testén keresztül látja mindezt, hanem mint ha ő maga lenne a föld elem főpapja, de közben mégsem. A kapcsolódás olyan szintű mélységekig ért el, hogy tudta, akár még emlékeket is képes lenne visszahozni a föld elem papjának fiatalabb korából és ha akarná, saját érzelmei által újravizsgálhatná őket. Akár most rögtön, a másodperc tört része alatt. Talán majd máskor – hesegette el a gondolatot Ak-in, bármennyire is izgalmasan hangzott ez az új felismerés a kapcsolódásuk mélységeit illetően…
– Mit tudsz a harcokról Ak-et barátom? – kérdezte gondolatban, bár igazából fel sem kellett tennie a kérdést, a kérdés egyszerűen csak „megtörtént”. Éppen úgy, ahogyan a válasz is.
– Jó ideje figyelem a lent zajló történéseket. A harc egyre hevesebb, egyre kétségbeesettebb és elkeseredettebb. A felek végtelenként élik meg és nem találják belőle a kiutat. Végtelen spirálként hol süllyednek, hol emelkednek vele, az aktuális napi „eredményektől” (jelentésektől) függően. Mégis, sokan elveszni látszanak benne. És itt jóval többről van szó, mint a fizikai önvaló megszűnéséről: lélek-szálak szakadnak el és alakulnak újjá, végtelen hosszúságúvá nyúlnak, hogy aztán valamikor ismét, a teljes feszülést követően ismét elengedhessék a feszültséget és békére leljenek…
– A kapcsolódások öröksége – érkezett Ak-et elméjében a víz elem főpapjának csendes válasza. – Az elemek egységének és szétszóródásának ideje – folytatta egyre csendesebben a gondolatot.
– Ahogy mondod, barátom. A levegő és a tűz elem főpapja már közeledik – kezével nem volt szükséges mutatnia az irányt, hiszen a mondatot még ki sem gondolta, Ak-in már érezte a közeledő energiákat.