Ah-met kinyitotta szemét, Kat-en-rá örök büszkesége és a nap városa fogadta őt, majd megfordulva hasonló képet látott, mint az előbb, még ha részleteiben eltérőt is: At-ina érkezett felé fáradt, de csillogó, mélyre látó szemeivel.
– Még nincs itt az idő – mondta magában, magának, mosolyogva a főpap.
– Tudtam, hogy itt leszel – üdvözölte At-ina.
– Arafiel is tudta – mosolygott tovább Ah-met miközben visszafordult a büszke hegy felé. – Ez a hely a békesség és nyugalom egységét hordozza. Nem utolsó sorban emiatt a látvány miatt – intett a távoli szirtek felé.
– Valóban csodálatos. Legalább olyan szép, mint a víz tükrén csillogó napnak fénye, amelyik még éppen csak megmutatta magát a horizonton – mondta játékos hangon At-ina. Hangjában furcsa bölcsesség tündökölt, ami a főpap figyelmét sem kerülte el és a kimondott szavak után egyből a mellette állóra pillantott: még éppen sikerült elkapnia a huncut mosolyt és a gyors kacsintást, mielőtt a vidám arc elfordult és szinte szökkenő léptekkel elindult vissza az épületbe.
Ah-met a fejét rázta csodálkozásában és egyben csodálatában is. Ki tudja már hány éve annak, hogy így meg lehetett őt lepni, mint ahogyan ez a lány teszi szinte pillanatról pillanatra. Természetesen értette a rövid, tömör, ám sokatmondó mondat mélyebb jelentéstartalmát, de az összefüggések sokasága mégis szinte letaglózta. Vajon At-ina azt látta, amit ő látott és ott ült vele együtt a mólón, érezve az érzelmek kavargó viharát, a megnyugvás és a feszültség furcsa kettősségét? Vagy kívülről figyelte azt, aki a mólón ülve átélte mindezt és ezért ugyanazt a képet látva átélte mindazt, csak egy másik szemszögből? És akkor vajon milyen érzéseket látott és érzett ő? A kérdések folyamatosan záporoztak elméjében és amint egyet megérteni látszott, egyből két-három újabb jött a helyébe.
Ah-met szerette ezt az érzést. Szerette, amikor elméje minden fogaskereke egyszerre munkálkodott és rakosgatta helyére az érzelmeket, tapasztalatokat, hogy aztán mint egy életnagyságú, három dimenziós kirakós, egyként összeálljon és szemügyre vehesse, tanulmányozhassa az egészet. Az egész pedig mindig több, mint a részek összege. Összefüggések sokasága nyílik meg ilyenkor előtte, melyek választ adnak az okokra és okozatokra, hogy aztán visszafejtve őket jobban megérthetővé váljanak a különböző építőkockák, melyek önmagukban egy egészként létezve, magukban hordozzák az teljességet.
Egyre jobban és jobban kezdett belemelegedni. Ráérzett az információ és energia rendezésére. Megértette, hogy ha a kapcsolódás ilyen módon lehetséges az ő részéről, még ha gyakorta spontán módon is, akkor ez visszafelé is tetten érhető kell, hogy legyen, ezért megfogadta, hogy legközelebbi alkalommal is – meg volt róla győződve, hogy lesz legközelebb – mindenképpen megpróbálja újra felhívni lényére a figyelmet, hiszen a jelenlétének jelentősége van. A korábbi álma, a mólón ülő napfelkelte-nézés, mind-mind egy világról mesél neki, ami összefüggésben áll jelenével. A jelenével, aminek fő történése nem más, mint az elemek harmonizálása, egymáshoz közelítése. Mindez egy háború közepén és a kirajzolódó káosz határán, ami már önmagában is érdekessé teszi az amúgy sem mindennapi helyzetet.
A felismerés izgalma lett úrrá rajta. Éppen úgy érezte magát ilyenkor, mint egy kisgyermek, aki megtalálja a nyitókart egy ládika oldalán és végre belenézhet abba. A láda nyitva immár volt, már csak bele kellett néznie. Ah-met élvezte ezt a pillanatot. Szerette ezt a csiklandozó, simogató érzést, amikor egyre közelebb és közelebb kerülve a megoldáshoz végül megjutalmazza az ég egy aprócskának tűnő, mégis világra ható ismerettel. Amikor az egységnek egy kicsi darabkájára fény derül. A főpap ezért is volt az, aki, mert gyermeki rácsodálkozással tudta átélni és szemlélni ezeket a pillanatokat. Nem tulajdonított ezeknek se többet, se kevesebbet, mint amik voltak, csupán átadva magát, élvezettel és gyermeki izgalommal tekintett minden egyes újabb ládába, aminek sikerült felfedeznie nyitókarját.
Néhány elnyújtott légzéssel stabilizálta testét és elméjét, majd átadta magát a nagy pillanatnak, ami magában foglalja a kapcsolódások mindegyikét.
Meglátta ki ül a mólón, meglátta azt is, hogy ki érkezik mögötte, meglátta azt is, hogy hol vannak ők és kik ők most. Meglátta őket többször, többféleképpen, aztán másképpen, más módon. Egyszerre látta örömüket, bukásukat, hálájukat és csalódásukat. Egy robbanásszerű pillanatban élhette meg mindazt az egészet, amiről tudta, hogy létezik, de még ő maga sem látta sohasem ilyen formában létezését. A kavalkád magával ragadó volt. Egyszerre tűnt óriásinak és világrengetőnek, miközben egyszerre volt aprócska és jelentéktelen az egész. A teljes egységtudat és a darabokra szakadás egyvelege, amit egyszerre nézett kívülről, külső szemlélőként és egyszerre élte át, mindkét szemszögből…
Miután kinyitotta szemét engedte, hogy a kellemes bizsergés végigjárja egész testét, majd fordult is és fürge léptekkel indult At-ina után. Sok megbeszélni valójuk volt.