Nát-loz-ból önkéntelenül tört elő a sikoly, amikor meglátta a Vit-ag-ent. Nát-loz, a fiatal novícius maximálisan megbízott mesterében, a Vit-ag-en látványa mégis rémülettel töltötte el szívét. Legbelül tudta, hogy egy szinte teljesen áthatolhatatlan jégpáncél védte, amelyet tanítója, mentora hozott létre, mégis érezte, ahogyan egész testéből elszáll az erő. A víziszörny először még amorf alakja formát kezdett ölteni, amint érezte a felé áradó energiát. Hangos robajjal, fülsüketítő csobogással vette fel az örvényszerű alakját, ami még a vízhez kapcsolódott, így puszta megjelenésével is elemáris, szinte végtelen erőt sugárzott. Amint a lény felvette végső alakját, tudatával abban a pillanatban Nát-loz felé fordult, aki a létrehozója, ura és fogvatartója is volt egy személyben. Hatalmas csattogással, süvítéssel, óriási hullámveréssel indul el a vándorok hídjának irányába, mindezt olyan meglepő sebességgel, hogy Nát-loz még ülő helyzetben is hátrahőkölt és egyensúlyt elveszítve kis híján eldőlt. Tudatának egyik darabja azonban, mely eddig a pillanatig őelőtte is rejtve volt, éber maradt és figyelt. Gondolatai ide-oda cikáztak, kiutat keresve kétségbeesett helyzetéből. A rengeteg tanult dolog közt kutatott fejében, de mindezek most teherként nehezedtek rá, és úgy érezte ólomsúlyuk alatt összeroskad. Egy gondolat azonban belehasított elméjébe, ami erősebb volt az összes többinél. Egy mondat volt, néhány szó, mely ismerős hang csengett, és amit valóban csak pár másodperccel ezelőtt hallottam: „Maradj ülve és bármi is történik, figyelmedet csak rám irányítja” A szeleburdi, ám ígéretes tanítvány abban a pillanatban felismerte, hogy a rémület, mellyel figyelmének fókuszpontjába a Vit-ag-en-t helyett, folyamatosan táplálta azt, így erősítve annak lényét és egyben létét. Mindezek a gondolatok ezredmásodpercek alatt pörögtek le elméjében, de ez is túl sok időnek bizonyult egy ilyen kiélezett szituációban. Mire száját szóra nyithatta volna, hogy megossza mesterével felismerését, a víziszörny már túl közel járt. A háborgó vízfelszínnel párhuzamos, legalább másfél méter átmérőjű vízcsóvá alakulva a mestert és tanítványt védő jégpáncélnak csapódott, amelyből hatalmas darabok törtek le, nagy csobbanásokkal hullva a zavaros vízbe. Az ütés olyan elemi erővel bírt, hogy még a partra is jutott a törmelékekből. A jégcél darabjai azonban a pillanat tört része alatt újra pótolva lettek, hiszen a mester folyamatos kántálásának a víz, melyből maga a védőburok kialakult, nyomban felvette az irányítója által parancsolt alakot és újra sziklaszilárdságúra dermedt. Nát-loz, amint magához tért a hirtelen történések révületéből, hálásan tekintett mesterére, immáron figyelmének teljes fókuszával és szeretetének minden egyes cseppjével. Ak-in-se-gi-maat nyugodtan, egyenletesen lélegezve tanítványára, közben feszült izmait és ugrásra kész állást könnyed, laza testtartás váltotta fel. Mindketten a Vit-ag-en néztek és látták, amint a lény újra eggyé válik a víz felé. A táj ismét elcsendesült. A pillanatok alatt sötétté, komorrá váló környék most gyorsan, szikrázó napsütéssel szórt kellemes vidékké változott. Ak-in, mondatának befejeztével továbbsétált a híd végének irányába az immár nyugati horizonton lassan alábukó nap fényében és halkan, de azért úgy, hogy tanítványa még hallja hozzátette: Nát-loz tökéletesen hallotta minden egyes szavát. Gyors léptekkel, csendben kezdte el követni mesterét, talpát a víz hídjának csúszós és meleg talajába süppesztve. Immár teljes szívéből mosolygott, amint elmerült abban az igaz csak néhány, de felhőtlen és boldog gyermekkori emlékben…
13. cikk – A figyelem fókusza
14
jan