13. cikk – A figyelem fókusza

  • Ne félj, egy Vit-ag-en jön felénk. Egy víziszörny, az érzelmeink szörnye.

Nát-loz-ból önkéntelenül tört elő a sikoly, amikor meglátta a Vit-ag-ent.

 

Nát-loz, a fiatal novícius maximálisan megbízott mesterében, a Vit-ag-en látványa mégis rémülettel töltötte el szívét. Legbelül tudta, hogy egy szinte teljesen áthatolhatatlan jégpáncél védte melyet tanítója, mentora hozott létre, mégis érezte, ahogyan egész testéből elszáll az erő.

A víziszörny először még amorf alakja formát kezdett ölteni, amint érezte a felé áradó energiát. Hangos robajjal, fülsüketítő csobogással vette fel örvényszerű alakját, amelynek alja még a vízhez kapcsolódott, így puszta megjelenésével is elementáris, szinte végtelen erőt sugárzott. Amint a lény felvette végső alakját, tudatával abban a pillanatban Nát-loz felé fordult, aki a létrehozója, ura és fogvatartója is volt egy személyben.

Hatalmas csattogással, süvítéssel, óriási hullámveréssel indult el a vándorok hídjának irányába, mindezt olyan meglepő sebességgel, hogy Nát-loz még ülő helyzetben is hátrahőkölt és egyensúlyát elveszítve kis híján eldőlt. Tudatának egyik darabja azonban, mely eddig a pillanatig őelőtte is rejtve volt, éber maradt és figyelt. Gondolatai ide-oda cikáztak, kiutat keresve kétségbeesett helyzetéből. A rengeteg tanult dolog közt kutatott fejében, de mindezek most teherként nehezedtek rá, és úgy érezte ólomsúlyuk alatt összeroskad. Egy gondolat azonban belehasított elméjébe, ami erősebb volt az összes többinél. Egy mondat volt, néhány szó, mely ismerős hangon csengett, és amit valójában csak pár másodperccel ezelőtt hallott:

„Maradj ülve és bármi is történik, figyelmedet csak rám irányítsd”

A szeleburdi, ám ígéretes tanítvány abban a pillanatban felismerte, hogy a rémület, mellyel figyelmének fókuszpontjába a Vit-ag-en-t helyezte, folyamatosan táplálta azt, így erősítve annak lényét és egyben létét. Mindezek a gondolatok ezredmásodpercek alatt pörögtek le elméjében, de ez is túl sok időnek bizonyult egy ilyen kiélezett szituációban. Mire száját szóra nyithatta volna, hogy megossza mesterével felismerését, a víziszörny már túl közel járt. A háborgó vízfelszínnel párhuzamos, legalább másfél méter átmérőjű vízcsóvává alakulva a mestert és tanítványát védő jégpáncélnak csapódott, amelyből hatalmas darabok törtek le, nagy csobbanásokkal hullva a zavaros vízbe. Az ütés olyan elemi erővel bírt, hogy még a partra is jutott a törmelékekből.

A jégpáncél lehulló darabjai azonban a pillanat tört része alatt újra pótolva lettek, hiszen a mester folyamatos kántálásának köszönhetően a víz, melyből maga a védőburok kialakult, nyomban felvette az irányítója által parancsolt alakot és újra sziklaszilárdságúra dermedt.

Nát-loz, amint magához tért a hirtelen történések révületéből, hálásan tekintett mesterére, immáron figyelmének teljes fókuszával és szeretetének minden egyes cseppjével. Ak-in-se-gi-maat nyugodtan, egyenletesen lélegezve mosolygott tanítványára, közben feszült izmait és ugrásra kész állását könnyed, laza testtartás váltotta fel.

  • Nagyon jó, Nát-loz – dícsérte meg a fiút, hangjában elismerés tükröződött.

Mindketten a Vit-ag-en felé néztek és látták, amint a lény újra eggyé válik a vízzel. A táj ismét elcsendesült. A pillanatok alatt sötétté, komorrá váló környék most ugyanolyan gyorsan barátságos, szikrázó napsütéssel szórt kellemes vidékké változott.

  • Kicsit sok időbe telt, elnézést a figyelmetlenségemért Mester – vakarta meg a fejét szórakozottan Nát-loz, majd észbe kapva, mondatának végét már alázatosan meghajolva, homlokát a földhöz érintve fejezte be.
  • Állj fel – mondta arcáról levakarhatatlan mosollyal Ak-in. – Ez komoly összpontosítást igénylő gyakorlat volt és remek példája annak, hogy ahova a figyelmedet irányítod, annak adsz erőt, azt növeled, azt erősíted. Mindez hatványozottan igaz abban az esetben, ha az egészet heves érzelmekkel itatod át. Figyelj tehát a benned zajló, folyamatos gondolatcikázásokra, érzelemhullámokra. Csendesítsd el elmédet és tudatosan adj irányultságot teremtéseidnek.

Ak-in, mondatának befejeztével továbbsétált a híd végének irányába az immár nyugati horizonton lassan alábukó nap fényében és halkan, de azért úgy, hogy tanítványa még hallja hozzátette:

  • …és a sötét éjszaka is ragyogó nappallá válik.

Nát-loz tökéletesen hallotta minden egyes szavát. Gyors léptekkel, csendben kezdte el követni mesterét, talpát a víz hídjának csúszós és meleg talajába süppesztve. Immár teljes szívéből mosolygott, amint elmerült abban az igaz csak néhány, de felhőtlen és boldog gyermekkori emlékben…