Erről a különleges egyesülésről és találkozásról ott és akkor senki nem tudott a két főpapon kívül, bár mindenki érezte, ezzel is alátámasztva a bölcs öreg kérdésének létjogosultságát. Azt, hogy egy különleges időszaknak kezdetén jártak.
A különleges tanítás után hamar visszavonult minden jelenlévő és a hallottakon töprengett. Az elemek pattanásig feszülése és egymásra való ráhatása valóban kézzel fogható volt bármerre is fordultak. Aki egy kicsit is ismerte a két tűz misztériumát, az láthatta a lángok táncának különlegességét. A lángok, mint ha közelítettek volna egymáshoz, hogy eggyé válva valami újat hozzanak létre. Sok tudós pap együtt, egymást váltva, folyamatosan figyelte a két serpenyőt, ahol a tüzeket őrizték, hiszen a lángok egyedi mozgása soha nem látott alakzatokat és jelenségeket produkált. A papok pedig egy pillanatról sem akartak lemaradni, hiszen megfigyeléseik pontosságán sok múlhatott, ezért éjt nappallá téve őrizték és figyelték a lángokat, feljegyzéseket készítettek, kristályokat tanulmányoztak.
A tanítás végeztével, amint a terem kiürült, a főpap fülkéje lassan a földre ereszkedett és Im-en végre elhagyhatta szűkös kis helyét. Nagy könnyebbséget érzett, de aztán jobban belegondolva és megvizsgálva ezt az érzést, úgy gondolta, hogy nem is ő az, aki ezt érzi, hanem inkább a levegő rendjének főpapja, aki általa érzi mindezt. Ah-met-ről nagyon jól tudta – mint ahogy sok mindenki más is -, hogy kedveli a szabadelvűséget, a szabadságot, a könnyedséget, így nem is csoda, ha szűkösnek találta ezt a kis fülkét, még ha őt magát annyira nem is zavarta volna. De ez most egy különleges helyzet volt, a két főpap érzései és gondolatai egymásba csapkodó hullámokként cikáztak benne. Éles és gyakorlott elméjével is minden figyelmére szüksége volt, hogy ezeket a hullámzásokat egymáshoz igazítsa. Közben pedig érezte azt is, hogy barátja, a levegő rendjének főpapja, ugyanezzel foglalatoskodik a „túloldalon”. Nagyon fontos volt az összhang, a nyitott elme és egymás teljes elfogadása. Enélkül nem működhetett ez a létállapot és nem jöhetett volna létre – főleg nem ilyen hosszú ideig – a kapcsolat. Igazi mesteri feladat volt ez és Im-en-táh-op-met-nek el kellett ismernie, hogy egyre jobban kezdi élvezi. Aztán Ak-ire állt elé, szinte az arcába, már-már a tiszteletlenség határát súrolóan közel, és vörösen izzó arccal tette fel kérdését:
– Mi történt itt?
A főpap nyugodt mosollyal az arcán lépett kissé hátrébb és kezét nyugtatólag felemelve, halkan mondta Ak-ire-nek:
– Minden rendben van, kedves barátom, jól sikerült a tanítás, hála érte a Tizenketteknek! – majd gyorsan hozzátette – Köszönöm szépen ezt a remek elhelyezést, ritkán van részem ilyen jól megszervezett védelemben tanítani. A hang felerősítése különösen kedvemre való volt.
A gondolatot befejezve Im-en érezte Ah-met gondolatát, amit egy szemforgatáshoz lehetett volna hasonlítani, és minden erejére szüksége volt, hogy a levegő rendjének főpapjának érzelmi energiája és a testére gyakorolt hatása ne tükröződjenek arcának vonásain. Ah-met láthatóan élvezte a helyzetet.
Ak-ire, az elismerő szavak hatására meghátrálni kényszerült, arcának színe is visszaváltott a normál spektrumba és vonásai is megenyhültek. Im-en tapasztalt volt, tudta, hogy őszinte, szeretetteljes szavaival le tudja venni lábáról a rutinos harcost. Azt is tudta, hogy vékony mezsgyén jár, hiszen Ak-ire ravasz és okos volt, ha megérezte volna akár a gúnyt, akár az őszintétlenséget szavaiból, akkor akár főpap, akár nem főpap az, akivel szemben áll, éktelen haragra gerjed. Ah-met – a túloldalon – szintén tudta mindezt és tiszteletteljesen „hajolt meg” barátjának ügyes szavai hallatán. Tudta, a kulcs mindig az őszinte és szeretetteljes szavak együttese, hiszen ezek azok, melyek valójában irányítják a világot és az ily módon kimondott szavak energiája a a ragaszkodás legnagyobb falainak legapróbb résein is képes áthatolni és így továbbárasztani az Egy végtelen energiáját.
Ak-ire tehát meghajolt, majd elsietett, hogy tovább igazgassa az őrök munkáját. A főpap fejével bólintva köszönt el a harcostól, majd a két tűz serpenyőjének termébe vette az irányt, hiszen ő maga is látni akarta – Ah-met-tel együtt – a két tűz végtelen táncát, ami a szóbeszéd alapján igen különleges az elmúlt időszakban.
A terembe érve furcsa bizsergés járta át a tűz rendjének főpapjának testét. Nem is olyan régen járt itt, amikor meditációjában furcsa tapasztalásokkal lett gazdagabb, most pedig újra itt van. Mint ha évek teltek volna el és mégis, mint ha tegnap lett volna az a különleges belső utazás. Furcsa, kíváncsisággal egybekötött izgalmat érzett. Tudta jól, hogy mindketten ezt érzik. A benne lévő hullámok most tökéletes harmóniában, csendesen jártak fel s alá, a két főpap egyre jobban ráérzett az összeköttetés működtetésének finomságaira és ilyen rövid idő alatt szinte tökéletes harmóniában tudtak együtt működni.
Három tudós pap most is a lángokat figyelte, előttük pergamenek, különböző színű ruhákba csomagolt kristályok hevertek, míg a tűz örzője, a teremben lévő negyedik pap, folyamatos kántálás mellett, énekléshez hasonló módon éltette a lángokat és imádkozott az Egyhez. Im-en megállt és elégedetten figyelte munkájukat. A négy pap észre sem vette a főpap jelenlétét, oly mélyen átszellemülve végezték feladatukat.
A tűz – és a levegő – rendjének főpapja körbenézett a termen, hogy teljes mértékben ráhangolódhasson környezetére. Pár másodperccel később, miután tudatosította az egész körülötte lévő világot, beleértve a terem járóköveit, a díszítőelemeket, a munkálkodó papokat, egy gyors szellemi mozdulattal kizárta az egészet és figyelmét teljes egészében a két serpenyőre és a bennük táncoló két lángra irányította…