121. cikk – Az ötödik elem iskolája, 12. rész

Rag-us-Pan, amint Tl-osz kezét mozdulni látta, visszahúzta fejét az ajtóból és háttal a külső falnak támaszkodott. Boldogság tükröződött szemében és teljes lényén, annak minden szintjén. Együtt örült Tl-osz-szal teljes szívéből. Visszafordult az ajtó felé, hogy köszöntse őt, majd hirtelen megtorpant, és a tőle telhető lehető leghalkabb léptekkel – és természetesen az őrség szemei által kísérve – csendesen osonva elhagyta az udvart.

– Ez most nem a beszélgetések ideje – mondogatta magának út közben.

Léptei könnyedek voltak, inkább hasonlítottak szabadsággal átitatott szökkenésekre, semmint egyszerű sétára. Az őrök kérdőn, kezüket széttárva tekintgettek egymásra, amint különböző helyekről figyelték Rag-us-Pan haladását. Nem tudták mi történhetett, sőt, azt is látták, hogy az épületen kívül maradt végig, mégis érezték a megváltozott helyzetet. Amint azonban Rag-us-Pan látóterükből kikerülve tovaszökdécselt, az őrök már rendezték is soraikat és figyelmüket ismét a környezetükre helyezték, hiszen mégis csak Tl-osz házát őrizték, ami igen megtisztelő feladat volt.

Tl-osz eközben, a hazaérkezés tavának kellemesen meleg vizében megmártózva élvezte az egyedüllét áldásos pillanatait. Immár jóval kiegyensúlyozottabban és fizikai környezetére figyelve tekintett körbe házának szobáiban. Lassan, fel-alá mászkált és közben kereste a megfelelő helyet, ami energiájában – és kényelmében is – megfelelőnek ígérkezik imájához, meditációjához. Tudta, hogy a hullámok törvénye értelmében most egy hosszabb meditációra, egy átfogóbb elmebeli utazásra számíthat így közvetlenül a hazaérkezésének – mind fizikailag, mind szellemileg – fényében. És ezt egyáltalán nem bánta, tudta, hogy nincs mitől tartania. Fizikai testét az őrség legjobb emberei vigyázzák, mentális egységének biztosítására pedig keresve sem találhatna jobbat az Öd-Év mindent átfogó védelménél. Kedvenc mélyvörös, puha, karfás széke felé vette hát az irányt és készen állt arra, hogy engedjen az öv hívásának és alámerüljön a tudat és a világ kapcsolódási pontjának kavargó mélységébe.

Kényelmesen elhelyezkedett, kezét mellkasa előtt összekulcsolva, szemét lehunyva csendes, hálaadó imába kezdett:

 

Hazaérve, megtalálva az Egy utat

örömmel árasztom a világ felé hálámat.

Minden mit élek, mit tapasztalok

a világnak fényében, minden világot áthat.

Boldog a lélek, boldog a szív,

a tó vize nyugalommal tükrözi fényét.

Minden lépés mit hálában tesz az ember,

emeli őt és megismerteti önmagával lényét…

 

Imájának szavai csendes mormogásba csaptak át, amint hamar átadta magát a meditáció hívogató, könnyedséget adó szavának. Az Öd-Év segítségével hamar rátalált a belső világok kusza hálójában a keresett fonálra és könnyedén lekövette útját. Meglepődve tapasztalta azonban, hogy közben fizikai testével érezte az öv visszajelzését enyhe pulzálás formájában. Soha nem érzett még hasonlót, de a melengető érzés megnyugvást adott. Amint elengedte magát felfigyelt arra is, hogy mentális szemei előtt, „kezében” nem csak egy „fonalat” tartott, hanem egyszerre több irányban, több szemmel, több kezet nézett, mindet sajátjaként látva. A belső szétválás először szinte elviselhetetlen és kezelhetetlen érzést váltott ki belőle, szinte kifordította önmagából és szédüléssel, erős hányingerrel járt. Úgy érezte, hogy szinte kiesik székéből. Fizikai teste persze nem mozdult, nyugalomban ült kedvenc karfás székén. Bent azonban, a négy különböző irányba történő hirtelen elindulás valóban megszédítette mindegyik Tl-osz-t. Ezt olyan formán érzékelte, mint ha erős hullámzás kísérte volna végig az előtte lejátszódó képeket és volt, ahol majdnem el is veszítette a megtalált ösvényt. Tudta, hogy ez akár súlyos következményekkel is járhat, hiszen már igen mélyen járt a láthatatlan belső utak lekövetésében és érezte azt is, hogy az út elhagyása az erős védelmek tükrében, akár végzetes is lehet. Az erős védelmeket nem látta, nem ismerte fel természetüket, de erejüket érezte, ez pedig egy komoly felismeréshez vezette el őt: a főpapokhoz tart. Hogy miért, azt még ő maga sem tudta, de bízott magában, bízott az Öd-Év-ben és bízott az Egyben.

Ez a belső monológ, ez a belső megerősítés pedig megtette hatását és az utolsó lökést megadva, Tl-osz elméjét egy utolsó próba elé állította, hiszen egyszerre tárult fel előtte a négy elem főpapjának képe, ami szinte sokkoló képáradatként és érzéskavalkádként majdnem maga alá gyűrte képzett és stabil elméjét. Tl-osz, még ebben a megpróbáltatásokkal teli pillanatban is tisztán érezte, sőt, tudta, hogy ha korábban nem stabilizálja önmagát még otthonában és ha most nincs rajta az Öd-év, akkor ez a vállalkozás lehetetlen lenne és elméje végleges összeroppanásához vezetne. Tudatának utolsó mozdítható szabad morzsáját így arra fordította, hogy ismét hálát adjon, majd átadta magát az elé érkező képek lehengerlő armadájának…