119. cikk – Az új hajnal, 20. rész

Nát-loz reggeli gyors, ám annál mélyebb és áhitatosabb imáját befejezve gyorsan készülődni kezdett, hiszen a következő gongszó is végighullámzott a környék csendességében. Az ajtót sietve tépte fel és szinte nekiszaladt a küszöb túloldalán álló mesterének. A dolog nem is a tanítványon múlt. Ak-in fel volt készülve erre, hiszen már a zárt ajtón keresztül is hallotta a nagy robajjal járó kapkodást, így nem lepte meg, mikor a tanítvány az ajtót feltépve, még visszafelé tekintve kirontott az ajtón. Gyors mozdulattal lépett odébb, így a lendületesen érkező tanítvány észre sem vette, hogy nincs egyedül. Csak visszafordulva csapta be maga mögött az ajtót, közben már végig következő céljára, a lefelé vezető lépcsőre összpontosított, így mesterét sem láthatta, aki így most a háta mögött állt.

Ak-in mosolyogva csóválta fejét tanítványa rendezetlenségén és azon, hogy mennyire nem figyel környezetére. Ismerte őt, tudta, hogy gyakran előfordul ez, de most különösen szétszórtnak érezte. Ettől függetlenül így is megfordult a fejében, hogy egy közepesen erős mozdulattal hátba vágja tanítványát, amolyan jelenbe hozó gyakorlatként, de végül egy „finomabb” megoldás mellett döntött, amivel tudta, hogy hasonló eredményt érhet el. Így tehát, amint Nát-loz, félig még a kilincsbe kapaszkodva, első lépésére készült a lépcső felé, mestere egy elegáns mozdulattal, éppen csak annyira, hogy elérje a kívánt eredményt, megrúgta a tanítvány lépésre emelt lábát, aki így saját lábába akadva a pillanat tört része alatt a földre is került egy meglepett kiáltás közepette. Nát-loz a földre érve ügyesen megtámaszkodott, így nem szenvedett semmilyen komolyabb sérülést, kivéve az ijedtséget. Gyorsan megfordult, hogy felnézhessen támadójára, s közben gondolatban szídta magát, hogy ennyire figyelmetlen volt. Szeme elkerekedett, mikor meglátta mesterét, amint az mindentudó mosolyával állt felette.

– Merre jársz tanítvány? – kérdezte tőle Ak-in. Hangja inkább volt kíváncsi, semmint szemrehányó vagy dorgáló. – Hiszen tudod, hogy bármilyen gongszó is hullámzik végig a téren, bármilyen sietős is dolgod, ha a jelent elveszíted a nagy sietségben és máshova koncentrálsz, akkor könnyen lemaradhatsz az életről. Így a valóságot, amit a múlt elől és a jövő felé futva megfigyelsz, nem is láthatod igazán, hiszen elmosódott színkavalkádként lesz csupán jelen. Igaz, ami igaz, egy ilyen elmosódott, összekuszálódott, színes kép is lehet csodás, de mennyivel szebb akkor, ha a jelenben tartózkodva rá is érsz megcsodálni minden egyes apró részletét, rezdülését, a színek egymásra hatását, mélységeit – itt már nem is tanítványára figyelt, hanem ide-oda lépegetve úgy tűnt, mint ha inkább magának beszélne.

– Mondd hát, merre kalandoztál? – fejezte be gondolatmenetét.

Nát-loz gondolkodni kezdett, közben önkéntelenül is fejét kezdte vakargatni. Eszébe sem jutott még felállni a földről, valahogy most biztosabbnak érezte, ha ott marad és félig fekve, félig a karján támaszkodva elgondolkodik a történteken.

– Egy furcsa…álom… – kezdte el hebegni, miközben próbálta felidézni az álomnak képeit, de hamar szerte is foszlottak a meg-megjelenő képek, mert mestere ismét megpöccintette a tanítvány lábát a sajátjával, kissé hasonló módon, mint ahogy a földre küldte. Nem volt ez rúgás, annál jóval kimértebb és finomabb mozdulat volt, de elég határozott volt ahhoz, hogy a tanítvány gyorsan odafigyeljen.

– Pontosan erről beszéltem az előbb, figyelsz te rám? – kérdezte egy kissé hangosabban Ak-in. Bár hangja erősebb volt, mint eddig, de nem volt haragos.

– Persze, figyelek mester. Színek, összemosódás és rohanás.

– És te mennyi színt figyeltél meg mialatt kiértél a szobádból idáig az ajtóig – mutatott nevetve a nyitott ajtóra Ak-in, hiszen a rohanó Nát-loznak még a kilincset sem sikerült rendesen lenyomni és az ajtó tulajdonképpen nyitva volt, még ha csak résnyire is.

– Hát…nem sokat – szégyellte el magát Nát-loz, hiszen tudta, felesleges mentegetőznie. Még szeretett mesterét sem vette észre és valójában csak most döbbent rá, hogy az ajtót sem sikerült becsuknia.

– Állj fel, Nát, szedd rendbe magad és hozd ki, amit az asztalodon hagytál! – mondta neki kedvesen a mester és miközben az ajtó felé intett kissé hátralépett, hogy helyet adjon a tanítványnak. – Mindennek megvan a maga célja, olykor az elmosódott színfoltoknak is, de hidd el, a színek önmagukként megjelenve tudják csak igazán megmutatni a valódi Egységet és annak szépségét.

Nát-loz, most, hogy engedélyt kapott feltápászkodott és még mindig a fejét vakargatva követte mestere utasításait, bár nem igazán értette azokat. Azt tudta, hogy kissé rendbe kell szednie magát, mert elég rendezetlenül sikerült csak felöltöznie, ami most, az esés után csak még rosszabb lett. Igyekezett is befelé menet gyorsan rendbehozni ruházatát, leporolni magát és mindeközben mindent megtett, hogy értetlensége ne látszódjon arcán. Halvány fogalma sem volt róla, hogy mi lehet az, amit az asztalon hagyott, így amikor a szobába érve, az asztalhoz lépve meglátta mi is az, igencsak meglepődött. Ott találta kis szütyőjét, amit mindig magával hordott. Elkerekedett szemmel nézett vissza az ajtóba mestere felé, majd újra az asztalra. Ide-oda forgatta fejét miközben széttárt karjaival integetett, nem értve, hogy hogyan történhetett mindez. Aztán pár pillanat múlva összeszedte magát, meghajolt mestere előtt, csupán ennyit mondva közben:

– Köszönöm szépen a tanítást, Mester!