Miközben Al-uyg elhelyezkedett és ismét hozzálátott figyelő feladatainak ellátásához, Nát-loz és Ak-in-se-gi-maat, kíséretükkel együtt, elhagyták a templomot. A visszaút még reggelről ismerős volt a tanítványnak is. A templomba visszavezető úthoz hasonlónak gyorsan haladtak, valami mintha sietésre ösztönözte volna a főpapot. Ez kissé aggasztotta Nát-loz-t, de csendben hallgatott. A szálláshelyükhöz visszatérve az angyali őrség hamar elfoglalta helyét, miközben ők beléptek a falon keresztül a szobába.
Az éjszaka egy pillanat alatt múlt el. Nát-loz úgy érezte, épphogy csak lehunyta szemét, mikor is megszólalt a reggeli ébresztő hangja. A halk gongszó különös álomból hozta vissza őt. Az álom intenzív érzelmi töltése, mint mindig, most is meglepte őt. Érezte, hogy ágyának huzata átnedvesedett ahogyan saját verejtékében úszott. Álmában egy különös világban járt. Ebben a világban az emberek nem ismerték a néma beszéd művészetét. Mindenki saját gondolatainak rabja volt. Itt bolyongott elveszetten. Úgy gondolták nem több az életük, csak az, amit érzékszerveikkel felfoghatnak. Az életet rajtuk kívül álló dolognak tartották. Olyannak, amibe csak úgy beleszületnek, és nem tudnak róla semmit. Ebben a világban harc folyt az életért, a figyelemért, az elismerésért, a pozícióért. Az emberek folyamatosan mindent megtettek azért, hogy több és még több dolog legyen az övék. A birtoklás, a tulajdonlás volt az egyetlen istenük. Furcsa volt számára az is, hogy az emberek úgy beszéltek az érzéseikről, a gondolataikról, mint ha azok tárgyak lennének. Minden szavuk az „enyém”-é volt. Ebben a világban az elkülönülés olyan mélységesen volt jelen, hogy az egy, maga az egész, egy szilánkokra tört tükörhöz hasonlított. Nát-loz szinte fizikai fájdalmat érzett amiatt, hogy a szónak, az írásnak semmi ereje nem volt. Helyette a vélemények ingoványos talaja megfojtotta a szellemi világosságra törekvő keresőt. Mert a tény itt csak vélemény lehetett. A tény és az egész, csupán egy fogalom, ahol újabb frontvonalat lehetett nyitni a vélemények, az egok hadszínterén. Olyan világ volt ez, ahol a résztvevő lelkek, ellentétes erejüknél fogva, a vágy és a félelem kereszttüzében sebet sebre, sorsot sorsra halmozva keresték, félték és egyben fura módon vágyták is a szeretet hiányát. A harmónia, azaz az „összhangzat tudománya” itt még csak fel sem merült a mindennapokban. Csupán rejtett vágy formájában volt jelen. Vágyták, de tenni érte nem akartak. Nát-loz, ebben a különös álomban, ott lebegett fenn ebben a világban és furcsán ismerősnek érezte, de ezzel együtt mégis ismeretlennek, távolinak is tűnt. A kék golyó messziről még mutatta az élet diadalát, de a bolygón élő emberek már nem voltak kapcsolatban lelkileg vele. Ez a magány itt éppen úgy jelen volt, mint az emberek felszínes kapcsolataiban. Az elemek tanítása már csak a múlt babonáinak mélyére süllyedt, mert ennek a világnak az lakói úgy gondolták, hogy csak ők és csak most tudnak mindent jól és megfellebbezhetetlenül. A szabadságuk, mint olyan, elszomorította Nát-loz-t, és inkább volt neki ellenszenves és szánalmasan hamis. Az erkölcs éppen úgy játékszerré vált életükben, mint minden más.
Ebben a világban élni, vajon milyen előnyökkel járhat? – tette fel magában a kérdést Nát-loz. Olyan mély olvasztótégely volt ez, ahol a lelkek önmagukról elfeledkezve beleszédültek saját gondolataik tárházába, és valódi fekete tűzként szolgálták önnön megtisztulásukat. Minden lélek a saját egyéni golgotáját vagy Sziszüphosz munkáját járva éli meg létének sötét oldalát.
Ez volt az az álom, amiből Nát-loz szinte elázottan ébredt. Szívében hálás volt a gongszónak, ami kihozta őt ebből a világból. Maga sem tudta miért, de elmormolt egy imát az egyetlen Istennek azért, hogy szabadítsa ki ebből a világból a lelkeket. Valahol érezte, ez a legtöbb, amit értük tehet.
Nát-loz imája:
Te, aki mindenek felett vagy.
Te, aki bennünk is jelen vagy
Te, aki mindennek eredője vagy.
Ha te akarod, az lesz.
Legyen meg tehát a te akaratod.
Mindenhol, mindenkor, mindenkiben.
Így bennem is.
Így legyen.