113. cikk – A fővárosban, a tűz templomában 2. rész

Akire és a főpap visszatért a templomba, ugyanabba a szobába, ahonnan indultak, majd az angyalok, az úr nevével, végleg lepecsételték és lezárták az átjárót.

A templomban halk gongszó hullámzott végig, jelezvén, hogy közeleg a vacsora és a főpap tanításának ideje. A tűz temploma ma estére bezárta kapuit a hívők előtt és az angyalok elfoglalták az őrzői helyüket. Mindent látó szemeikkel több dimenziót átfogva figyelték a templom környezetét. A magas torony őrsége megduplázva volt jelen a belső udvarban. A két udvart elválasztó ajtó Ak-ire intésére kinyílt, és Nil-at-ak vezetésével a 12 szolgálatot végző pap egyesével bevonult. Kisebb fennakadást okozott, hogy az ünnepélyes és méltóságteljes bevonulás helyett szakadozott ritmusban történt a belépés, mert az őrség egyesével tudati szondázásnak vetette alá őket. Ak-ire a belső udvart is jócskán átrendeztette. A főpapot külön ültette a papságtól. Kb. két méterre a fejük fölé egy olyan fülkébe, ahol balról és jobbról is fal védte. Eredetileg a föld istenének szobra volt itt elhelyezve, de azt kivetette. A papság csak felfelé nézve láthatta a főpap asztalának szélét és a két testőrt, akik ott voltak mellette. A főpap az udvarról gyakorlatilag láthatatlan volt.

Im-en-táh-op-metet, a tűz rendjének főpapját ennél jobban már nem lehetett elszeparálni a papoktól. Ak-ire végtelenül elégedett volt. Ez nem teljesen volt igaz a főpapra. Ő magában már régen megbánta, hogy ennyire engedékeny volt megérkezésükkor a testőrrel és szabad kezet adott neki a fogadóterem berendezésére. Láthatólag Nil-at-ak, a templom szertartásmestere és vezetője is zavarban volt, hogy hova is nézzen miközben elkezdni a köszöntést. Ak-ire ezt egyből észrevette és magában kuncogott. Úgy döntött, hogy hagyja kicsit toporogni a papot. Miután a toporgás kissé hosszúra nyúlt, odalépett mellé és vállát megfogva a magas emelvény felé vezette, meghajolt a két őr előtt és így szólt:

– Ó, felemelkedett, Nil-at-ak és a templom papjai eljöttek, hogy tanításodat meghallgassák. Színed elé járulva köszöntenek.

Im-en-táh-op-met nem is tudta, hogy most magában nevessen-e vagy tovább morgolódjon azon, hogy őt a hátsó ajtón keresztül ültették be a fali fülkében, így semmit nem láthatott a lent zajló eseményekből. Látóterét még jobban szűkítette a két testőr alakja. Nil-at-ak meghajolt a fülke előtt és kissé fölfelé nézve, a begyakorolt köszöntéssel kezdte a mondanivalóját:

– Áldás és ezerszeres dicsőség a Tizenketteknek! Áldó fény áradjon minden létezőre általad, ó élő orákulum! Terjeszd ki ránk az éltető fényt, a tiszta tudást és a megszentelt akaratot. Tégy bennünket alázatos szolgáivá az igaz szeretetnek. Jelenléteddel gyógyíts be lelki és testi sebeinket, hogy mi is fény legyünk a fényből. Igaz világosság a világosságból. Taníts minket az élet törvényeire, hogy az isteni akaratot mindig fel tudjuk ismerni tévedhetetlenül.

A főpapnak most már uralkodnia kellett magán, hogy ne nevessen fel a helyzet abszurditásán. Valahonnan szemből, a testőrök alól hangzott fel hozzá a köszöntés, miközben előtte egy megterített asztal volt. Magában megfogalmazódott a kérdés, hogy vajon kinek is válaszoljon, a szembe levő falnak vagy a mélységnek? Gondolatban meg is jegyezte, nem lehet túl jó Istenszobornak lenni. Vett egy mély levegőt és belekezdett a tanításba, csak úgy, magának.

– Tisztelet és szeretet a szolgáló papságnak – épphogy kiejtette az első szavakat, a szűk fülke felerősítette a hangját, és az udvar visszhangot vert. A főpap megállt és lassabb, illetve halkabb beszédre váltott. – Felismerni a végtelen magasságban trónoló Egyetlen akaratát, pont olyan, mint most engem hallgatni. Szavamat visszaverik a szűk udvar kövei, nem láttok, de hallhattok, tudjátok, hogy itt vagyok veletek. Pontosan ugyanígy lehet felismerni az első alkotó végtelen szeretetét is. Bár nem látjátok őt, de szava mindenhonnan visszhangzik hozzátok. Szava pedig az élet maga. Az a mag, ami a szeretetet adja, az örömöt, az életigenlést. Minden tudatban ott van, és mindenkihez a saját nyelvén szól. Jegyezzétek meg hát, hogy ahol tudat van, ott információ, vagyis mondanivaló is van. Felismerni ezt a mondanivalót nagyon könnyű. Csupán figyelmesen kell hallgatni és előítéletmentesen figyelni. Csendesítsétek le elméteket, így előttetek áll a megnyilatkozó tudat. Amikor megértitek a tudat információját felismeritek útját. Az út kétféle lehet, mint oltárunk tüze. Az egyik fehér, a másik fekete serpenyőben ég. A két út, a lét két válasza, a teremtő tudatára. Aki megfigyeli-e két utat, az megfigyeli azt is, aki megfigyel. Itt van a misztériumok ereje. Itt találhatod meg azt, ami nem nevezhető néven, és nem fogható meg kézzel. Testetlen erő, az erők erejének ereje. Minden akarat akarata, maga a jelen egyetlen időtlen pillanata. Maga minden változás atyja, de ő nem változik. Tudatoddal birtokolni éppen úgy nem lehet, mint a tüzet, ami oltárunkon ég. Megfoghatatlan, hiszen minden kép róla csupán illúzió. Megélni, megérezni viszont meg lehet, sőt, meg is szükséges, hogy a két út között helyesen tudj választani. Így vezessen benneteket az érzések érzése, a jelen jele!

A belső udvarban a csend szinte tapinthatóvá vált, a papság gondolataiba merülve hallgatott, majd lassan, kimérten, a legidősebb pap állt fel, majd meghajlás után így szólt: …