111. cikk – A levegő rendjének főpapja, a felemelkedett mester

… Tudták, hogy a továbbiakban senki nem fogja őket zavarni. Ez a pillanat más. Ez a pillanat a teljességé. Azé a teljességé, ami végtelenné nyúlva, időtlen időkön át, önmagába visszatérve mutatja meg a valódi összetartozás és odaadás hullámzóan képlékeny, mégis mélységes szeretettel teli mivoltát. Az életöröm valóságát.

Ez a teljesség pedig a maga pillanatában is örökkévaló volt. Elvezette magát a lelket önnön magjához, lényének legistenibb részéhez. Ezt a részt csak a szerelem tűzének végtelen lobogása foglalta magába. Mindenki, aki megtapasztalta ezt a keserűen-édes, mélységet és magasságot egybefoglaló érzést, biztosan tudja, hogy ez hasonlatos a szomjazó végtelen sivatagi bolyongásához, ahol csak az oázis hűs forrása ad némi enyhülést. Ez pedig annak az oázisnak a végtelenbe nyúló pillanata, amikor a kedvesed karjában pihensz.

Ez a lélek végtelen táncának elsődleges oka. Az a pillanat, amikor kiválik teremtőjének teljességet jelentő kebléről és elindul szabadságának megtapasztalása felé. Az elszakadás pillanatában jelenlévő extázis világot teremtő öröme éppen úgy jelen van ebben, mint ahogy a szomjúhozó lélek visszatalálásának végtelen vágya is.

Újra egynek lenni. Újra rátalálni a lélek orgazmusának végtelen kéjben feloldódó „örök vagyok” állapotára. Újra átélni önmaga nagyságát. Azt a nagyságot és azt az örömöt, amit teremtője érzett, mikor létrehívta önnön lényéből.

Mert ez az az elsődleges ok, amiért maga a lélek vágyja teljességének megélését. Ez az a titok, amit minden orgazmusban és katartikus élményben átél a tudatos ember. Betekintést nyer a létrehívás misztériumába. Saját teljességének és nagyszerűségének isteni csodájába. Megmutatja milyen a teremtően teremtő állapot maga. Az a hidegrázás, ami egyben varázslatos gyönyörűséget és teljességet hordoz magában, amit végtelen ölelésben szorítana a lélek és a test.

Ezért kering a két lélek az „Egy” végtelen középpontja körül életek láncolatán át. Mindkét ikernap saját súlyponti közepe körül, miközben átadják fényüket a sötétségben nyugvó létezésnek. Ezért keressük, kutatjuk a másikban teljességünk kivetülését. Mert minden lélekben ott van a teremtés ezerszer áldott és átkozott pillanata is. Egyben. Számtalanszor jelenik meg a tudat végtelenbe feszített víztükrén lényünk félve vágyott, vagy éppenséggel kínlódva tagadott önazonosságunk tudata.

Az élő orákulum pontosan tudta mindezt. Érezte és értette, hogy saját maga az, ami elhatárolja őt attól, amit önmaga kíván. A levegő rendjének főpapjaként, a múlt és jövő ismerőjeként, ott látta a félelem gúzsba kötő kígyóját. Emellett pedig ugyanúgy látta vágyainak vágtató lovát is. Tudta jól, mindkettőt megélni csakis alázattal lehet. Mert aki nem hajol meg a leghatalmasabb előtt, az nem tudja kordában tartani a tudat két legerősebb hatóerejét. Ez pedig a vágy és félelem, ami pont a teremtés eksztázisának örömében születik. A köznép nem véletlenül nevezi őt orákulumnak, azaz nagyon bölcsnek, aki tanításokat ad át és a jövőre vonatkozó kijelentéseket tesz, hiszen szolgálja a megjelenő „Egyet”. Aki mindig is van, volt és lesz.

Ahogyan karjában tartotta kedvesét, mindent látó szeme előre és hátra is figyelt az időben, így megélte és megismerte a szellemi tudat illuzórikus voltát. Az idővonalat pásztázva furcsa kesze-kuszaság, mégis rend alakult ki. Megvolt benne a sorrend, ami az örök jelen helyes megéléséhez vezet: abszolút alázat az isten földi megjelenése előtt, ami a szolgálat vágyában teljesedik ki. Így tudta, mindig van, akinél megpihenhet, ahol feltöltekezhet, akiért rajonghat, akit szolgálhat. Mert szolgálva juthat csak el a lélek erejének megtalálásához. Mert aki szolgál, az Isten elsődleges szeretetét éli meg. A teremtő eksztázisát, a létrehívás orgazmusát. Mindezt azért, hogy helyesen tudja tisztelni párját és magát az életet.

Egy pillanat, amit itt a szálláson átélt, ezer és ezer életre határozza meg sorsát és mutatja meg teljességének csodáját. Tudta jól. Látta és érezte is az egész összefonódását. Látta azt az életet, ahol saját teremtő erejének előhozásával és saját félelmével küzd. Látta lényének harcát saját démonaival. És látta a felszabadulás pillanatát. Látta azt is, amikor cselekedett és megtalálta a kiutat, hogy aztán újra birtokba vehesse orákulumi mivoltját is. Amikor visszatalált ahhoz a központi maghoz, ami körül életeken át keringett keresve-kutatva, vágyakozva.

Arcán könnyek csorogtak le és a néma csendben kedvese alvó fedetlen testére hullottak. Ezek a könnyek a hála és az öröm csodálatos felszabadulást hozó könnyei voltak, melyek megöntözték kapcsolatukat és megöntözték magát a létezés csodálatosságát is. A főpap testén felfénylett az angyalpecsét. Talán a lenyugvó nap fényétől, talán azért, hogy mutassa, együtt örülnek vele az angyalok. Borotvált fejét imára hajtva mondott köszönetet magában az Egy és Örök Istennek… mindenért.