109. cikk – Az új hajnal, 18. rész

– Meg ne próbáld, kópé! – lépett közbe Ét-ám. – A tanítványnak pihenésre van szüksége. Mára végeztünk! A főpap már vár benneteket. Al-uyg, foglald el helyedet újra Nát-loz-ban, ezt üzente. Öltözzetek fel, visszatértek a szálláshelyre, esteledik már

– Nát-loz és Al-uyg, gyertek hozzám! –érkezett is meg gondolatban a főpap utasítása, megerősítve Ét-ám előbb elhangzott szavait.

Ak-in-se-gi-maat, a víz elem iskolájának főpapja, gondolataiba merülve ült a parton. A föld elem követei pont akkor léptek ki a teremtett világ kapuján. Nát-loz felvette ruháit és Al-uygal a testében, csöndben odalépett a főpaphoz.

– Visszatérünk a szálláshelyünkre, de előtte bemegyünk a templomba, hogy Al-uyg is visszakapja testét – közölte akaratát tanítványával a már kifelé tartó főpap.

Az út visszafelé csendben telt. A másfajúak negyede és a templom közötti rész egyébként is inkább a nyugalmasabb környékek közé tartozott, főleg ebben az időszakban, amikor az ünnepségek zajlottak. Az utcák nagyrésze már kiürült, a város lakói visszahúzódtak házaikba vagy még az ünnepséget figyelték. A főpap, angyali kíséretével körbevéve, hamar megérkezett a város szívében lévő templomhoz. Itt még javában tartott az ünnepség, zsibongva kavargott a hatalmas tömeg. A főpap és kompániája érkezésére ismét megnyílt a víz hídja, és a szorosan zárt őrséggel körbevéve, Ak-in villámgyors léptekkel a templomban találta magát.

Al-uyg visszavette testét, és elfoglalta kedvenc helyét az oltár felett. Tudatát kiterjesztve figyelte a szertartásra érkező embereket. Semmi nem kerülhette el figyelmét, éppen úgy, ahogyan az angyaloknak sem, akik két-két oldalt helyezkedtek el, vele egyforma magasságban lebegve a templomban. Al-uyg lassan, kimérten nézett el mindkét irányba az angyalok felé, majd visszafordult, hogy ismét maga elé nézzen és lehunyta szemeit. Nem nagyon szeretett velük beszélni, mert elég unalmasnak és egyhangúnak ismerte meg őket. Véleményét nem is igazán rejtette véka alá. Most is, a gyors körültekintés után, tüntetőleg semmibe vette őket. Sokkal izgalmasabbnak érezte, hogy az emberek gondolatait fürkéssze. Maga sem tudta, hogy miért, de szinte élvezte, ahogyan az emberi faj ragaszkodik saját hibáihoz, tévedéseihez. Élvezettel hallgatta és szinte képként látta megjelenni azokat a történeteket, amiket egy-egy ember elmesél a gyóntató papoknak. Néha látta azt is, hogy ugyan felismerik hibájukat, de mindemellett látta az érem másik oldalát is. Mégpedig azt, hogy mindezt valahol élvezik. Rájött arra, hogy az emberi faj valójában szeret vétkezni. Volt ebben valami furcsa, groteszk, és mégis sikamlósan élvezetes. Egyszerre harcolnak, de egyszerre vágynak is rá. Al-uyg, gondolataiba merülve sokszor arra jutott, hogy az angyali egysíkú gondolatok helyett mennyire összetett és sokszínű is az emberi faj élete. És ez tetszett neki. Lenyűgözte ez a végtelenség. Látta azonban azt is, ahogyan a fájdalom mély sebeket ejt az embereken. Ez viszont elborzasztotta. De összességében, mérlegre téve tapasztalatait, mégsem szegte kedvét. Felismerte, hogy a ragaszkodás a világban lévő dolgokhoz, helyzetekhez, energiákhoz, megadja a fajnak a teremtési aspektust, ugyanakkor fájdalommal is tölti el őket. Már jóideje ráeszmélt arra, hogy a szenvedésnek egyetlen oka volt, ez pedig az ember maga. Al-uyg, a tőle jól megszokott módon elmosolyodott magában, mert ismét eljutott az emberekkel kapcsolatos, már-már szokásos konklúziójához: intenzitásában és élményében, valahol csodálta ezt a fajt.

Miközben Al-uyg elhelyezkedett és ismét hozzálátott figyelő feladatainak ellátásához, Nát-loz és Ak-in-se-gi-maat, kíséretükkel együtt, elhagyták a templomot. A visszaút még reggelről ismerős volt a tanítványnak is. A templomba visszavezető úthoz hasonlónak gyorsan haladtak, valami mintha sietésre ösztönözte volna a főpapot. Ez kissé aggasztotta Nát-loz-t, de csendben hallgatott. A szálláshelyükhöz visszatérve az angyali őrség hamar elfoglalta helyét, miközben ők beléptek a falon keresztül a szobába…