• A csend hosszan elnyúlni látszott. Im-en körbetekintett és látta a levegő rendjének főpapjának gondolataiba merült arcát. Hasonló képek fogadták bármerre nézett.

    – Igen, – gondolta ő is magában – valóban van mit átgondolnunk most.

    A csend ereje ölelte át a királyangyalokat – akiket a köznyelv csak Tizenkettek néven ismert – és Ah-met-tá-ahm-ot, a levegő rendjének főpapját, és ehhez a csendhez kapcsolódott ő is, akit ebben az életben Im-en-táh-op-met-nek, az élő orákulumnak, a tűz rendjének főpapjának tartottak.

    Ez a csend a teremtő szó csendje volt. Az első szeretet kiáradásának végtelen lehetőséget hozó csendje. Itt ebben a testetlen pillanatban, világok és sorsok fonódtak egybe a maguk teljességében. Itt volt az idő megszületésének és a fény kiáradásának szent pillanata. Ez az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég pillanata. A két főpap, a teljesség részeiként, mint két avatár, ebben a csendben nem különböztek. Az itt és most szent ereje összerakta és élhetővé tette az akarat tüzét és a gondolat szárnyalását. Tűz és levegő elem egymásra talált. A szeretet kiáradásának hálája új jövőt hozott létre. A mozdulatlan mozgató magával rántotta a tehetetlen anyagot egy magasabb létezésbe. Teremtés volt ez és nem átrendeződés. Teremtés, ami a semmiből új ágat növesztett a létezés életfájára. Öröm rezdült végig. A Van, a Vagyok öröme.

    A tizenkét királyangyal leborult a kristálytó fölé és arcukon az öröm könnyeivel adtak hálát a megnevezhetetlennek.

    – Testvéreink – fordult a két főpap irányába az első trónon ülő -, áldás és adás szent misztériumát láthattátok most. Mert aki ad, az hat. Az életet adó jelenítette meg csodáját önnön létéből fakadóan. Adjatok ti is hálát neki, mert aki alázatos, az nyer igazi életet. Aki elfogad, az gazdagodik. Fogadjátok el létezéseteket azzal a hálás szívvel, amiben éltek és életetek kiteljesedik.

    – Ugyanis – kapcsolódott a beszélgetésbe a mellette ülő királyangyal – az alázat nem más, mint a tudatnak az a képessége, amint rácsodálkozik a van-ra. Az Egyetlen szépségére, annak teljességére, elismerve azt, hogy mi nem vagyunk a végtelen tudásának birtokába. Az alázat a tudatos létező legnagyobb értéke, hiszen különbség van aközött, hogy valamiben felismerem helyzetemet és aközött, hogy azt a helyzetet hogyan is élem meg.

    – Nem születik senki sem úgy, hogy alázatos legyen. Ezt az öntudatra ébredt léleknek ki kell munkálnia magában – fonta tovább a szót a mellette ülő királyangyal. – Mert szükségessé válik a létezés örömében eljutni arra a fokra, hogy a létező felismerje, léte a fenntartótól függ. Amikor eljut a kereső tudat önmaga – és ezáltal egész létezése – felismerésére, akkor szembesül azzal, hogy Ő nem tud mindent megteremteni. Ilyenkor keresi az utat az első okhoz, az igazi van-hoz. Ahhoz, akit nem is tudunk még mi királyangyalok sem megnevezni, hiszen nincsen rá szó, ami illenék az ő teljességére.

    – Ebben a teljességben ott van a tudatos ember lehetősége, hogy szabadon válasszon. Ez is mutatja annak a hatalmát, aki van, volt és lesz, mert létezése változatlanul önmagában nyugvó. Így megadja a tudatos lényeknek a keresés adományát. Kereshetik és keresik saját létezésük szent titkát. Ezen az úton és az úthoz rendelt térben jutnak el majd a választhatóság állapotába, ahol az ellentétek által felismerik, hogy saját tudatuk hogyan is hozza létre önmaguk állapotát. Viszonyukat a térhez és az időhöz. A kapcsolataikat a létező világhoz. Ezek a kapcsolatok pontosan megmutatják azt, hogy hogyan kapcsolódnak az időtlenhez és tértelenhez is. Ahhoz, aki önmagából hozta létre a teret és időt.

    – A kapcsolatok alapja pedig az alázat kellene hogy legyen, mert csak az alázatosan tudatos lény engedi meg az életnek, hogy tudatában a maga teljességét felfedje vizsgáló szemei előtt. Aki alázatos, az rá tud tekinteni a létezésre úgy, hogy a létezést a maga önvalójában látja. Így nem kérdez, mert az élet kinyilvánítja magát. Figyelő tudata számára nem lesz elrejtve semmi. Mert állapotából adódóan minden úgy nyilvánul meg, ahogy van. Az alázatos tudat megéli, hogy a tér és az idő előtte pihenjen és kitáguljon, így egyre és egyre gazdagodik általa és egyre nagyobb és teljesebb tájat jár be.

    – Az alázatos tudat magáért az alázatért is hálát ad annak, aki önmagából van, azaz Istennek. Mert csak az alázat engedi meg, hogy minden megnyilvánulást önnön életörömében éljen meg a létező.

    – Amit elfogadsz és ahogyan elfogadsz, csak az a tiéd.

    – Amit adsz és ahogyan adod, csak az vagy te.

    – Aminek a teljesség teremtett, azt csak alázattal ismerheted meg.

    – Az alázatos kérés tehát teremtés, mert csak aki elfogadó, az tudja az elfogadás atyját, a teremtőt megszólítani. Mert ő csak az alázat nyelvén ért, hiszen ez az az út, amit akkor hozott létre, amikor a létezést megteremtette.

    A királyangyalok, akiket a köznyelv csak Tizenketteknek nevezett, befejezték mondanivalójukat. A két főpap, Ah-met-tá-ahm és Im-en-táh-op-met, együtt borultak le a kristálytó partján, hogy hálát adjanak az alázat urának az alázatért és a mindenségért.